Párizs Londonban

London kertváros: gazdag negyed. Az út szélén villák, az úton egy Astro Martin, Ferrari és egy Rolls-Royce. Mi a buszon utazunk. Az alsó szinten. A büfében három fontért szinte ingyen van a szendvics menü. Susogógatyák, tornacipők. ¿Milyen szószt kérsz? — hadarja harmadszorra a bevándorló. Mert legalább 5 másodpercig tart a választás akkor baj van. Ebben a lokálban beszívott arcok vegyülnek a mindennap frissen vasalt ingesekkel. Pont annak a helynek képzelem, ahol a mackós felhajt egy kávét mielőtt elindul kifosztani a következő villát.

London belváros: van Temze, turisták, turistaboltok és sima boltok. Időjárás: egy ideig beszéltem az időjárásról már úgy vagyok vele, hogy sehogy sem érdekel a dolog. A kortárs művészetek múzeumában elvesztettük harmincas embergyűlölő barátomat, A-t. Nem volt nála telefon. R-el végigjártunk a posztmodernül semmitmondó tárlatokat, de hiába. Végül a gyerekmegőrző előtt futottunk össze.

Szerencse, mert A. ismer egy francia kávézót a St. Paul katedrális mellett. (Igen, kultúr-idegen, mint Camus: A bukásának Mexikó bárja.) És a falon a középkori Párizst ábrázoló képek. Limbourg testvérek, Berry herceg hóráskönyve, a fal mögött a San Chapelle, Franciaország királyainak koronázó temploma. Ebből annak idején  még az alföldi egytemen, művészetismerte tárgyból megbuktam. A hely tényleg francia lehet, nem rontják el a kávét és valahogy az a  mcdonald’s érzés is elmarad, amit a Starbucks és társai adnak utánozhatóan. Vastag fafelületek, masszív középkori stílusú bútorok és habos latte. Az ablak alatt meg sátraikból akarják megváltani a világot.

Fernand Leger hihetetlen, ráadásul a Tate modernbe ingyenes a belépés. És ide nemcsak Leger miatt érdemes ellátogatni, hanem azért is, mert az épület pontosan olyan, ahogy Orwell Békeügyi Minisztériumát képzeli az ember. Lefotózni is félelmetes.

*