A világok, amiket találunk, vagy amiket alkotunk, abban élünk. Faludy írja a Pokolbéli víg napjaimban, hogy köszöntötték a falubeliek recski szabadulásuk után. Rá gondolok, amikor megsózom a négy kenyeret. Hagy ismerjék meg a szomszédaim, az a tízen valahány ember, akivel egy folyosón élek, ezt az egyszerű szokást. Mert egyáltalán nem bonyolult dolgok ezek, ahogy átsül a palacsinta két oldala, megköt a tészta, vagy üvegesre sül a hagyma. Mégis, amikor tíz különböző nemzetiség nem fér el az asztalnál, ezért állva, vagy a földön ülve kanalazzák a gulyásleveset az különös csavart ad az ismerős ízeknek.
Egy darabig villódznak a hideg neoncsövek mielőtt beáll az egyenletes fény; mielőtt az elefántcsontszínű téglafalról visszaverődve állandósul a jól megszokott neon-fehér valóság. Az ablak sötétített lapjai számunkra este tükörré-, a kintiek számára több száz akvárium téglába vájt falaivá változnak. Van, aki így a harmadik hét körül sem vette tudomásul, hogy ilyenkor tökéletesen be lehet látni a kis cellákba, amik az elefántcsont posztósötétítő lehúzása után valóban bezáródnak… Fél tizenkettőkor őrjáratot tart az egyen zakós biztonsági járőr, az ajtón a szokásos tűzvédelmi előírás, a falinaptáron a szokásos ellenőrzés előre bejelölve. Hogy erőt merítsek Varlam Salamovra gondolok, hátradőlök az ágyamon: otthon vagyok.
Amikor a belvárosban a folyó túlpartjáról meglátom a fehér neoklasszicista épület homlokzatát, rendre eszemben jutnak a felvételi tájékoztató bíztató szavai: „…egy átlagos magyar diáknak híres-neves angol egyetemen szerzett diploma álomnak tűnhet csupán, a King’s College-ot valószínűleg álmaiban is csak turistaként szemléli.” Lassan, szórakozottan ízlelgetem a szavakat. D. ránt vissza a valóságba, amikor megkérdezi, hogy van-e kedvem bűvészelőadásra menni, mert van egy ingyen jegye. Nem tudtam visszautasítani.
Az utcákon lecsúszott művészeknek öltözött neocool fiatalok, a falakon vastag műanyaglapok alatt Banksy modern klasszikussá avanzsált stenciljei… Nem sokkal később a fél évezredes szórakoztatóipari hagyományait a mai napig is ápoló Shoreditch-ban ülünk. Egész pontosan Shoreditch városházának a rendezvény kedvéért szánházzá alakított dísztermében.
A mellettünk lévő asztalnál egy-két fejes és a fellépők várakoznak, köztük az a Paul Daniels, aki az ország legismertebb bűvészei közé tartozik. Ezelőtt soha nem voltam bűvészelőadáson; akinek az életvonalába fehér alapon fekete betűvel tízezer kiadott példányban az íratott, hogy álmaiban is csak szemléli — most belekortyolok és italomba és élvezem a műsort.
S. aki által végül bejutottunk a helyre nagyon előzékeny. Átadja a lapot, amit Javier az asztalunkhoz pattintott. Három napja érkeztem a városba. Azóta, ha elbizonytalanodom csak ránézek a fekete Jokerre.
