München II

Neue Pinakothek, kedvenc képeim Münchenből


A szakdolgozat védés

Az egyetemi előadások alatt megszokott hévvel száll vitába most is Theodor. Csakhogy osztálytársai helyett most mestereit igyekszik a sarokba szorítani. Előtte semmi sem szent, legyen szó a metafizika bármelyen széles-körben elfogadott paradigmájáról is,mert Theodor tudja, hogy az igazi tudós soha nem hátrálhat meg. A mesterek ellenvetéseit hallgatva egyre biztosabb, csak ki kell állni igazáért, a tudomány igazáért, és minden megvilágosodik, ő pedig igazolódok bírái előtt. Mert Theodor abban hisz, ami le van írva, azt tartja tudománynak, ami fényt vet a felcsapott könyvek lapjaira, hogy mindenki láthassa az összegyűjtött tudást. Theodor még nem vette észre, mesterei egy másik világhoz tartoznak. Egy olyan világhoz, amiben egyéb megfontolások mentén, mintha szándékosan a tudatlanság fátylát húznák az érdeklődők elé, megőrizve a tudás élvezetét, és értelmezését, egy piciny kör előjogának. Ezért Theodor nem veszi észre: minél jobb érvekkel siet saját védelmére, tanáraiban annál nagyobb harag gerjed. Világukat veszélyezteti. A metafizika mestere, a tiszteletben álló Friedrich professzor döbbenten hallgatja a rendhagyó érvelést, miközben a kollégája a fülébe már az idegláz szót suttogja.

München

a város

Miközben hangtalanul siklik a vonat a havas tájban, valahol 200 és 230 km/h közötti sebességgel. megnyugtató érzés belesüppedni a székbe. Én mégis végig az ablakhoz préselem az orromat, mint valami gyerek, a kíváncsiság zsírnyomát hagyva az üvegen. Barátom, M, meghívásának eleget téve indultam az útra, hogy London és Budapest után az ő otthonában találkozzunk.

Síkok, egyenesek és szögek. Nyílt terek, amelyek úgy csatlakoznak egymásba, hogy az intimitás rejtet zegzugaival leszámoljanak. Ez a benyomás kísér sétáinkon. Elnézve az épületeket nekem úgy tűnik, aki ebben a nyitottságban, szinte orvosi sterilitásban nem találja meg a szépet, annak nem fog tetszeni a város. 

Aztán csalódom: csúcsdíszek között megbúvó róka és terpeszkedő béka a kovácsoltvas díszen emlékeztet, a építészetben itt is megjelenik a meghittség, a humor és úgy egyáltalán az emberi kaotikusság kifejeződése,csak máshol és máshogy kell keresni, mint egy olasz kisvárosban.

Út a pokolba — egy modern kódex keletkezése

Liber Novus: Carl Gustav Jung Vörös Könyve

Az új évezred második évtizedében már egyre kevésbé lehet hinni a csodában. Ha mégis lát valami csodásat, akkor inkább el sem akarja hinni az ember; C. G. Jung rengeteg publikált könyve mellett volt egy, a közelmúltig kiadatlan, a nyilvánosság elől elrejtett mű. Leginkább József Attila Szabad Szabad-ötletek jegyzékéhez tudnám hasonlítani, mert mindkét esetben a kényes tartalom miatt döntött a szerző az íróasztal fiók mellett, illetve mindkét mű a szerző lelki egészsége helyreállítására tett kísérleteként keletkezett.

Maga a témán kívül is döbbenetes alkotásról van szó. Jung a munkája és magánélete mellett egy lexikonméretű, több ezer oldalas, gótbetűkkel megírt és kézzel illusztrált kéziratot készített. Az elkészült művet végül soha nem adta ki, ugyanis Jung félt, hogy visszavonják doktori címét, ami elnézve a kéziratot jogos félelemnek tűnik.

A Vörös Könyv Sonu Shamdasani Jung-kutató szerkesztésében jelent meg  2009-ben, több, mint ötven évvel azután, hogy Jung befejezte az írást.  Nemcsak egy szép könyv vált hozzáférhetővé, de jelentős is, mert Jung az aktív imagináció technika kikísérletezését dokumentálja benne. Az analitikus pszichológia,  az egészségtörténet és a Jung kutatók ezzel kaptak egy kis házi feladatot; bőven lesz miről írni, hogy kontextusba helyezzék az újonnan megjelent anyagot.

        

Az alábbi videón (16. perctől) Shamdasani beszél a könyvről. 

Mintha közöm lenne hozzá...

Mintha közöm lenne hozzá, engem úgy talál meg a baj, kitárt szárnyakkal, közelít. 

Baljós hangulat lett úrrá rajtam, ahogy észrevettem, a két ablaktábla között, az üvegtörmelék alatt fekve az állatot. Kiömlött belsőségekre és felszakadt mellhártyára gondoltam. De csak egy üvegszilánk volt a szemén, amit a sokk miatt nyugodtan hagyott eltávolítani. Kicsit később az egészséges életösztön úgy hajtotta el tőlem, mint aki tudja mi a dolga ezen a világon: a legközelebbi ágon megpihent, megtisztította magát, csak, hogy még tovább repülhessen.

Mindig megdöbbenek mennyire strapabíró teremtmények a madarak.

Edinburgh

Csak feküdtem ott, azon a dohányszagú kanapén és tehetetlenül bámultam felfelé, néztem a mennyezetet. Nyomasztóan fehér volt, fehér a fekete éjszakában. Azaz inkább nyomasztóan szürke. Szokásomhoz híven ismét egy különös érzésről fogok írni; arról, amit az utazó érez, ha bánat éri egy gyönyörű városban, vagy amit az egymást átölelve csókolózó pár érez, amikor rájönnek, hogy nem egymásnak vannak teremtve, és mosolyogva kettévál az egy.

Utazás Edinburghba: a buszút

Egy visszatérő déjà vu jellegű élménnyel kezdődött az utazás: kissé csatakosan szálltam fel a kora reggeli járatra, a buszvezető a székek felé intett és mire leülhettem már el is indultunk. Szétáradó nyugalommal vettem tudomásul, hogy sikerült megoldani ezt a feladatot is. London lassan elmarad az ismerős szobraival és tereivel — csak, hogy később álmaimban kísértsen.

Azt hiszem, kijelenthetem, eddigi utazásaim alatt Londont tűnt a legambivalensebb városnak. A kreativitás és monoton élet, a folytonos zaj és az emberi élet nagyszerű eredményei, szegénynegyedek és a gazdagságnak a netovábbja olyan módon keverednek itt, hogy végén az ember csak áll és nem érti. A világ minden részéről jönnek és a világ minden részébe utaznak el ugyanebből a viszonylag kis szegletből. Egy igazi metropolis, ami gyakorlatilag nyelvtudás nélkül is befogadja a kalandorokat, de olyan sajátos benső rendje van, aminek az átvétele nélkül valaki mindörökre kívülálló marad. Úgy éreztem, London soha nem volt igazán az én városom.

Ahogy leszakadnak az ablakból London utolsó épületei figyelmem az útitársaimra terelődik: kevesen, vagy tizenöten lehetünk a buszon, de ez is elég. A mögöttem ülő csecsen forma időnként felböffen, a buszvezető meg nyugodtan hallgatja, hogy az előttem ülő alkoholista nő milyen feljelentést ír majd ellene. Négy óráig tart a rikácsolás, de az ablakon keresztül a tájon merengeni nekem valahogy mindig megéri. 

Utazás Edinburghba: London transzfer

A londoni tanulóév és egy magyar megszakítás után szürke égbolt alá érkezik a járatom. Itt a repülőtéren kell kiderülnie, hogy hiába ellenőriztem otthon, a bankkártya mégsem működik… Újra London, a kapitalizmus európai fellegvára. Némi apróval a zsebemben szállok le a transzferbuszról.  Gyalog háromnegyed óra az út a bankig, ahol a kisasszonyok megállapítják, hogy elromlott a kártya. Három eltérő aláírás minta és egy hosszabb magyarázkodás és kínos mosolyok után szűnök meg nincstelennek lenni, de ez a másfél óra kisemmizettség is, főleg ebben a városban, maradandó élményként hat.

Három kétsoros

Utóirat egy szerelemhez

Olyan voltál nekem, mint korareggelek kócos hajamnak;

amikor az fodrászért kiállt, de fésűt kap csak

Önigazolás

Még mindig minden rendben; én vagyok az a tükör előtt,

aki megborotválkozik minden reggel

Narcisztikus típus

hogy elvakítsa a fény,

önmaga felé fordul az, ami szép