Csak feküdtem ott, azon a dohányszagú kanapén és tehetetlenül bámultam felfelé, néztem a mennyezetet. Nyomasztóan fehér volt, fehér a fekete éjszakában. Azaz inkább nyomasztóan szürke. Szokásomhoz híven ismét egy különös érzésről fogok írni; arról, amit az utazó érez, ha bánat éri egy gyönyörű városban, vagy amit az egymást átölelve csókolózó pár érez, amikor rájönnek, hogy nem egymásnak vannak teremtve, és mosolyogva kettévál az egy.
Egyszerre szép és egyszerre fáj végigsétálni a neogót utcákon. Beszívni a levegőt, amit az Északi-tenger felől sodor az arcodba a szél. Meglátni, életedben először meglátni azokat a templomokat, amikről legfeljebb csak álmodhattál. Mindeközben tudod, itt semmi keresnivalód nincsen.
Barátaimnak hála befogadtak az otthonukba. Az enyém az egész dohányzósarok. Vagyis majdnem, mert néha valaki rágyújt, azaz óhatatlanul meglátogat. És igazán nem ezzel, hogy a konyha melyik sarkába tolt kanapé az otthonom, nem ezzel van a baj. Nem is a bojlerrel, ami miatt fél óra alatt készül el a meleg víz. Sőt ez a sarok talán közelebb is vitt a megoldáshoz, mert ahogy ott feküdtem az északi hideg miatt mélyen a dohányszagú ülőhelybe kuporodva, rájöttem, hogy semmi keresni való sincs itt. Ezért elhatároztam, hogy hazatérek.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése