A járda és a bicikliút között ugrándozó és csapdosó tollpamacs. Kikerülik a biciklikerekek, átlépdesik a járókelők. Kiesni a fészekből annyit tesz, mint valami végérvényes elvesztése. Ez a galamb a családját veszítette el: annyian fészkeltek a párkányon, hogy nem lehetett beazonosítani a fészkét. Aznap szokás szerint csípős volt a levegő és erős szél fújt. A fióka a kabátomból kilógó farktoll csomó volt és a két láb, ami erősen kapaszkodott a karomba, amivel a kabát alatt tartottam.
Egy jól szituáltnak tűnő úr kezdett bele előadásába. Kétfajta ember létezik; az egyik azt mondja, hogy nem törődik az állatokkal, a másik, meg hogy törődik velük, de akkor a saját macskájára, kutyájára gondol. Tanácsa az volt, hogy engedjem a fiókát a bozótosba meghalni, hiszen ezt diktálja a realitás. Valószínűleg a megdöbbent arckifejezésemre válaszul kezdett bele ismét érvei nyomatékosításába, ekkor kellett hátat fordítanom neki.
A szőke srácnak a biciklin már szándékosan nem árultam el, hogy galambról van szó, csak egy sérült madár ellátása után érdeklődtem. Kérdezett valamit a mellette várakozó ötvenes üzleties eleganciával öltözött férfitól, mosolygott és a fejét csóválta. Aztán eltekertek.
Egy fiatal lány jött szembe az utcán, hosszú fekete szövetkabátban. Fejét csóválva megy tovább. Közben mosolyog, nem tudja. Egy másik embertől megtudom, hogy itt a közelben van valahol egy állatkórház. Állítólag ott ötven euróért hajlandóak elaltatni a madarat. A gyakorlatban mutat rá a külsőségek és a benső meggyőződés közötti különbségre a mecsetbe siető férfi, amikor annyit mond: nem. Nem az én dolgom. Nem érdekel, nem az én felelősségem.
Nem tartozik rám.
A vizes pohárba finoman bele kell hajtani a fióka csőrét, hogy elkezdjen inni. Egy kis ivás után egyből össze is szedte magát: az előbb még lekonyult galambfióka kihúzta magát, és mint aki nagyon meg van elégedve magával, kimeresztette a mellét. Aztán felfújt tollazattal látványosan bóbiskolni kezdett. A helyi madármenhelyen már számítottak is ránk, mert odaszóltak a rendőrségről - még a térképet is lefénymásolták.
Két nagy ketrec a földön közönyösen csipegető galambokkal és vagy harminc feketén csillogó, fürkésző varjúval. Vogelopvang Utrecht. Az önkéntesek azt mondták, pár hét múlva repülni fog, közben elégedetten tapogatták a magokkal teletömött begyét. Mutatják a tiltakozó fióka csupasz hónalját. A madárházból a kinti nagy galambketrecbe kerül. Onnan vissza a szabadba.
Dr. Molnár Lívia, sérült és beteg madarak gyógyítója nemrég kezdett egy aláírásgyűjtést az állatok jogaiért. Az aláírásgyűjtés kifejezetten a galambkínzások és a kegyetlen irtások miatt indult. Erről egyébként a közelmúltban az Index is cikkezett. A kezdeményezéshez egyébként úgy lehet csatlakozni, hogy bemásolva a következő mondatot "A madárélet érték – Humánus bánásmódot minden madárfajnak, a galamboknak is" c. állásfoglalásban foglaltakkal egyetértek névvel és lakcímmel ellátott levelet küldünk ide. Az állásfoglalás részletei letölthetők itt.
Debrecenben egyébként működik egy macskákkal és kutyákkal foglalkozó állatotthon is. A Mikepércsi út és a Hosszúpályi út kereszteződésétől a Vekeri-tó felé vezető úton, a 2-es kilométerkő után az "Állatotthon" táblánál kell balra lefordulni a földúton. A helyi macskák nagy megmentőjének hírében Bíró Éva (20/4024303) áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése