Egy visszatérő déjà vu jellegű élménnyel kezdődött
az utazás: kissé csatakosan szálltam fel a kora reggeli járatra, a buszvezető a
székek felé intett és mire leülhettem már el is indultunk. Szétáradó
nyugalommal vettem tudomásul, hogy sikerült megoldani ezt a feladatot is. London
lassan elmarad az ismerős szobraival és tereivel — csak, hogy később álmaimban
kísértsen.
Azt hiszem, kijelenthetem, eddigi utazásaim alatt
Londont tűnt a legambivalensebb városnak. A kreativitás és monoton élet, a
folytonos zaj és az emberi élet nagyszerű eredményei, szegénynegyedek és a
gazdagságnak a netovábbja olyan módon keverednek itt, hogy végén az ember csak
áll és nem érti. A világ minden részéről jönnek és a világ minden részébe
utaznak el ugyanebből a viszonylag kis szegletből. Egy igazi metropolis, ami
gyakorlatilag nyelvtudás nélkül is befogadja a kalandorokat, de olyan sajátos
benső rendje van, aminek az átvétele nélkül valaki mindörökre kívülálló marad.
Úgy éreztem, London soha nem volt igazán az én városom.
Ahogy leszakadnak az ablakból London utolsó épületei figyelmem az útitársaimra terelődik: kevesen, vagy tizenöten lehetünk a buszon, de ez is elég. A mögöttem ülő csecsen forma időnként felböffen, a buszvezető meg nyugodtan hallgatja, hogy az előttem ülő alkoholista nő milyen feljelentést ír majd ellene. Négy óráig tart a rikácsolás, de az ablakon keresztül a tájon merengeni nekem valahogy mindig megéri.
