Ahogy átadja a cetlit biztatva mosolyog rám a lány: a szájnak ebben a felfelé ívelő görbületében benne van az egész lakótelep, az utcát fullasztó meleg por izzása, (az izzás, amit amíg még, szégyenkezve veszem észre, próbálok kiélvezni) a villamosokon a vágóhidak hűtőházaiban felakasztott húsok ingását imitáló emberi testek - és mindennek a tagadása. "Jól is teszi, itt már minden csak egyre rosszabb lesz" - így, mosolyogva adja át az igazolást: ezzel hivatalosan megszűntem az ország lakosaként létezni. Szégyellem magam a kivándorlásra biztató tisztviselő helyett is, de legfőképpen magam, mert nem tudok mit mondani neki, és szégyellem magam a lakótelep, a por és a tömegközlekedés lágerébe veszett emberi testek helyett is, és legfőképpen mert bárgyún mosolygok miközben a semmibe vesznek a gondolataim. Szégyellem magam mert ehhez nem tudok, mert ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. Átveszem a cetlit. De nincsen bűntudatom.
