Nincsen bűntudatom

Ahogy átadja a cetlit biztatva mosolyog rám a lány: a szájnak ebben a felfelé ívelő görbületében benne van az egész lakótelep, az utcát fullasztó meleg por izzása, (az izzás, amit amíg még, szégyenkezve veszem észre,  próbálok kiélvezni) a villamosokon a vágóhidak hűtőházaiban felakasztott húsok ingását imitáló emberi testek - és mindennek a tagadása. "Jól is teszi, itt már minden csak egyre rosszabb lesz" - így, mosolyogva adja át az igazolást: ezzel hivatalosan megszűntem az ország lakosaként létezni. Szégyellem magam a kivándorlásra biztató tisztviselő helyett is, de legfőképpen magam, mert nem tudok mit mondani neki, és  szégyellem magam a lakótelep, a por és a tömegközlekedés lágerébe veszett emberi testek helyett is, és legfőképpen mert bárgyún mosolygok miközben a semmibe vesznek a gondolataim. Szégyellem magam mert ehhez nem tudok, mert ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. Átveszem a cetlit. De nincsen bűntudatom.

Barbi megdöbbenve kérdezte, hogy tényleg nem vár-e senki a repülőtéren. Bólintva megerősítettem, pedig már tudtam is, hogy hazudok. Kiválva a kelet-európai vendégmunkások közül, átlépve bevándorlásügy csinos kis kapuját a szabadság várt rám, hogy karonfogva vezessen a városba. Hazudtam. De nincsen bűntudatom.

Az északi felüljárón érkeznek és indulnak a vonatok a hét és félmilliós városba - délutáni csúcsidőben percenként átlagban öt szerelvény kocogtatja a rozoga ablaktábla vékony üveglapját. Éjszaka valamivel ritkábban járnak, csak néha kelek fel a zajra. Végignézve a kiégett környéken, a hamburgerszósszal szétmaszatolt asztalokon és a tálcámra tett olajos csirkefalatokon arra gondolok, hogy hamarosan írhatok egy újabb születésnapi verset: amikor a múltkorit írtam már akkor is százhúsznak éreztem magam, ez hányadik lesz - a száznegyvenedik? És még mindig itt tartok, a csirkekifőzdében a vasúti híd és a legál graffitifal között. Még sincsen bűntudatom.

Némán hallgatom a telefon körömnyi hangszóróját miközben a Waterloo-hídon állok, alattam a víz mint az éjszaka: sötét és hideg. Szétnézek a város fényein, egy újabb idegen hely képén: megszakadt a vonal, semmi értelme szorongatni a néma készüléket. Belehajítanám a vízbe, nem teszem; törésvonalaim jelentéktelenek a város személyes történetében, amit otthonaként ismert Orwell és Freud, Marx és Dickens is. Mára a felhőkarcolók alatt hét és félmilliónyian gyűltek össze, hogy megcsinálják a szerencséjüket. A hang a telefonban hazudik, és az igazság csak a csöndben van: egyedül vagy. Illetve önmagaddal, ami egy egész világot, de zárt világot jelent... És ha belegondolok - nem, nincs bűntudatom.

Mindössze egy újabb utazás kezdődött.