Amikor a belvárosban a folyó túlpartjáról meglátom a fehér neoklasszicista épület homlokzatát, rendre eszemben jutnak a felvételi tájékoztató bíztató szavai: „…egy átlagos magyar diáknak híres-neves angol egyetemen szerzett diploma álomnak tűnhet csupán, a King’s College-ot valószínűleg álmaiban is csak turistaként szemléli.” Lassan, szórakozottan ízlelgetem a szavakat. D. ránt vissza a valóságba, amikor megkérdezi, hogy van-e kedvem bűvészelőadásra menni, mert van egy ingyen jegye. Nem tudtam visszautasítani.
Az utcákon lecsúszott művészeknek öltözött neocool fiatalok, a falakon vastag műanyaglapok alatt Banksy modern klasszikussá avanzsált stenciljei… Nem sokkal később a fél évezredes szórakoztatóipari hagyományait a mai napig is ápoló Shoreditch-ban ülünk. Egész pontosan Shoreditch városházának a rendezvény kedvéért szánházzá alakított dísztermében.
A mellettünk lévő asztalnál egy-két fejes és a fellépők várakoznak, köztük az a Paul Daniels, aki az ország legismertebb bűvészei közé tartozik. Ezelőtt soha nem voltam bűvészelőadáson; akinek az életvonalába fehér alapon fekete betűvel tízezer kiadott példányban az íratott, hogy álmaiban is csak szemléli — most belekortyolok és italomba és élvezem a műsort.
S. aki által végül bejutottunk a helyre nagyon előzékeny. Átadja a lapot, amit Javier az asztalunkhoz pattintott. Három napja érkeztem a városba. Azóta, ha elbizonytalanodom csak ránézek a fekete Jokerre.
* * *
* *
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése