A kagyló és a tenger

Lassan süpped az iszapos homok a láb alatt, a levegőben az a félreismerhetetlen csípős szag,  a tenger saját, jellegzetes illata. Még csak nem is erőlködnek a lobogó széllel szembeúszó sirályok. Közben a három bölcs öreg a parton szembenéz a lemenő nappal, mintha még mindig a visszatérő csónakokra várnának, mint évekkel ezelőtt, amikor mintha az örökkévalóság törvényének tűnt a vitorlák és a hálók hajtogatása és az ölelések közben a halbél ismerős illata áldott volt az asszonyok kezén. Pedig már nincsenek itt a csónakok, és a fontosabb hajók sem állnak meg a kikötőben.

Lassan süpped az iszapos homok a lába alatt, most egészen mélyen és puhán, nemrég még víz fedte. — Aletta, bolond, te meg mit csinálsz! — de ő már régen megtanulta, hogy ne hallgasson a bölcsekre. „Ennek a szüleit is megverte az Isten, hogy szégyellhessék a lányukat… a kagylókat enni kell nem pedig dobálni, hát ez aztán nem nagy tudomány ő mégsem tudta megtanulni, lassan pedig beköthetné azt a buta fejét…” – búgják fel egymásnak az ismerős szavakat.

De a lány nem figyelt oda, nem azért mert dühös volt rájuk, vagy mert úgy érezte volna, hogy el kell menekülnie, bele ebbe a némaságba, hanem mert azok a sziklákon, amikre lassan rákeményednek a nyákjuk száradt hínárok, úgy pusztulnak el a héjukba a kagylók, hogy esélyük sincs a pár centire odébb nyaldosó vízhez érni.

—  Nem érted meg végre, hogy nem változtatsz semmin! Nem érted meg, hogy bolond dolgot teszel? Tele van a tenger kagylóval, több száz… több ezer milliónyival. És milliónyi kagyló szárad ki minden évbe, de nem változtat semmin, amit csinálsz, hát nem érted? Ezen nem tudsz változtatni.

De a lány nem figyel oda, lassan süpped az iszapos homok a lába alatt, néha egy kiszáradt kagylóhéjjá vagy egyszerű kővé szilárdulva vágja a talpát. Közben Aletta arra gondol, hogy ha ezek a férfiak tényleg egész életükben a tengerrel és a tengerből éltek, úgy ismerik akár a saját, munkától simára gyalult kezüket, akkor miért felejtették el észrevenni, hogy a tengeren nem változtat semmit azzal, hogy visszadob egy pár kagylót, de a kagylónak, azzal, hogy visszadobja a sós vízbe egy egész tengert, egy világot ad.   

Utoljára nagyot lendít karján, hogy egészen a kis kikötő szájáig repítsen egy kagylót, aztán nevetve szalad el a szirtre épült város felé. Felhúzott vállal dacolva a feltámadó széllel a három bölcs öreg rágyújt és szembenéz a tengerrel (több méterrel a zavaros víz felszíne alatta a kikötő szájában, egy kagyló közelít az ajzat felé), de a lemenő napot már nem látják, szemük előtt a kikötőbe befutó hajók, fülükben a tengerészek kiabálása. 

Árulók napja

Két napja folyamatosan dörög az ég. Négyszáz éve valaki megpróbálta a világot kimozdítani a sarkaiból. Van valami egészen jellegzetes vonás ebben a jelenségben: amikor egyszerre eresztik el a lampiont és lövik fel a rakétákat és persze a tűzijáték minden robbanásánál egy emberként tör ki ujjongásában a tömeg. Mert azt akarja, hogy tüzet fogjon a repülő fénygömb, látni, ahogy égő roncsként visszazuhan a földre. Csak az üvöltés marad és a fénygömbök: aztán a domboldalon összegyűlt tömeg újra elcsendesül. Felszakadozik a füst, mögötte egy csillagfény nélküli éjszaka, hátrébb a város világít; és a távolban a ködös, de egyébként tiszta égboltba lassan belesimuló fénygömb úszik el, hogy a tömeg tapsviharban tisztelegjen. Már a lampion repülését ünnepelve.