Barátom, az embergyűlölő

Van itt Londonban egy barátom, aki úgy általában gyűlöli az embereket. Ő András. Nehezemre esik eldönteni, hogy büszke legyek-e erre a barátságra. Néha bekopog és tanulni hív. Ilyenkor együtt dolgozunk valamelyik olvasószobában, távol a többiektől, akiket vagy gyűlöl, vagy előrelátóan elkerül. Az asztal túlsó végén ül, gépel. Munka közben néha dúdol, és amikor belefeledkezik a feladataiba szúrós pillantásokkal kell belefojtani a feltörő dalokat. Ilyenkor összetalálkozik a tekintetünk és az asztal másik oldalán arca újra szigorú lesz, vagy csak legyintve és mosolyogva nyugtázza a kérésem. Gyakran töprengek azon, hogy mivel vívtam ki a szeretetét. Munka közben nem sokat beszélünk, de cigarettázni gyakran elkísérem óránként öt-öt percre. Néha ilyenkor sem beszélünk. Ha jókedve van, a szája mosolyra kanyarodik és gyorsabban gépel.

Adventi várakozások

1.

Valami régóta nem hagy nyugodni, és ez rosszabb, mint az a gyomorgörcs, ami a céltalan sétákon szokott kísérni az ismeretlen városokban, amikor éppen a múltat égetem fel: félelmem attól, hogy egyszer elfogynak a szavak, félelem az üres laptól, ami a mint a szűz hó arra vár, hogy valaki összefecskendezze a gondolataival. Mekkora bátorság kell ehhez… gyerekként még mind belemertünk szaladni a sima és töretlen takaróba, hogy vonalakat húzzunk a korommal befedett városaink fehérlő kis terein. Ma már elgondolkodik az ember.

A kagyló és a tenger

Lassan süpped az iszapos homok a láb alatt, a levegőben az a félreismerhetetlen csípős szag,  a tenger saját, jellegzetes illata. Még csak nem is erőlködnek a lobogó széllel szembeúszó sirályok. Közben a három bölcs öreg a parton szembenéz a lemenő nappal, mintha még mindig a visszatérő csónakokra várnának, mint évekkel ezelőtt, amikor mintha az örökkévalóság törvényének tűnt a vitorlák és a hálók hajtogatása és az ölelések közben a halbél ismerős illata áldott volt az asszonyok kezén. Pedig már nincsenek itt a csónakok, és a fontosabb hajók sem állnak meg a kikötőben.

Lassan süpped az iszapos homok a lába alatt, most egészen mélyen és puhán, nemrég még víz fedte. — Aletta, bolond, te meg mit csinálsz! — de ő már régen megtanulta, hogy ne hallgasson a bölcsekre. „Ennek a szüleit is megverte az Isten, hogy szégyellhessék a lányukat… a kagylókat enni kell nem pedig dobálni, hát ez aztán nem nagy tudomány ő mégsem tudta megtanulni, lassan pedig beköthetné azt a buta fejét…” – búgják fel egymásnak az ismerős szavakat.

De a lány nem figyelt oda, nem azért mert dühös volt rájuk, vagy mert úgy érezte volna, hogy el kell menekülnie, bele ebbe a némaságba, hanem mert azok a sziklákon, amikre lassan rákeményednek a nyákjuk száradt hínárok, úgy pusztulnak el a héjukba a kagylók, hogy esélyük sincs a pár centire odébb nyaldosó vízhez érni.

—  Nem érted meg végre, hogy nem változtatsz semmin! Nem érted meg, hogy bolond dolgot teszel? Tele van a tenger kagylóval, több száz… több ezer milliónyival. És milliónyi kagyló szárad ki minden évbe, de nem változtat semmin, amit csinálsz, hát nem érted? Ezen nem tudsz változtatni.

De a lány nem figyel oda, lassan süpped az iszapos homok a lába alatt, néha egy kiszáradt kagylóhéjjá vagy egyszerű kővé szilárdulva vágja a talpát. Közben Aletta arra gondol, hogy ha ezek a férfiak tényleg egész életükben a tengerrel és a tengerből éltek, úgy ismerik akár a saját, munkától simára gyalult kezüket, akkor miért felejtették el észrevenni, hogy a tengeren nem változtat semmit azzal, hogy visszadob egy pár kagylót, de a kagylónak, azzal, hogy visszadobja a sós vízbe egy egész tengert, egy világot ad.   

Utoljára nagyot lendít karján, hogy egészen a kis kikötő szájáig repítsen egy kagylót, aztán nevetve szalad el a szirtre épült város felé. Felhúzott vállal dacolva a feltámadó széllel a három bölcs öreg rágyújt és szembenéz a tengerrel (több méterrel a zavaros víz felszíne alatta a kikötő szájában, egy kagyló közelít az ajzat felé), de a lemenő napot már nem látják, szemük előtt a kikötőbe befutó hajók, fülükben a tengerészek kiabálása. 

Árulók napja

Két napja folyamatosan dörög az ég. Négyszáz éve valaki megpróbálta a világot kimozdítani a sarkaiból. Van valami egészen jellegzetes vonás ebben a jelenségben: amikor egyszerre eresztik el a lampiont és lövik fel a rakétákat és persze a tűzijáték minden robbanásánál egy emberként tör ki ujjongásában a tömeg. Mert azt akarja, hogy tüzet fogjon a repülő fénygömb, látni, ahogy égő roncsként visszazuhan a földre. Csak az üvöltés marad és a fénygömbök: aztán a domboldalon összegyűlt tömeg újra elcsendesül. Felszakadozik a füst, mögötte egy csillagfény nélküli éjszaka, hátrébb a város világít; és a távolban a ködös, de egyébként tiszta égboltba lassan belesimuló fénygömb úszik el, hogy a tömeg tapsviharban tisztelegjen. Már a lampion repülését ünnepelve.

Tizenöt tál leves

A világok, amiket találunk, vagy amiket alkotunk, abban élünk. Faludy írja a Pokolbéli víg napjaimban, hogy köszöntötték a falubeliek recski szabadulásuk után. Rá gondolok, amikor megsózom a négy kenyeret. Hagy ismerjék meg a szomszédaim, az a tízen valahány ember, akivel egy folyosón élek, ezt az egyszerű szokást. Mert egyáltalán nem bonyolult dolgok ezek, ahogy átsül a palacsinta két oldala, megköt a tészta, vagy üvegesre sül a hagyma. Mégis, amikor tíz különböző nemzetiség nem fér el az asztalnál, ezért állva, vagy a földön ülve kanalazzák a gulyásleveset az különös csavart ad az ismerős ízeknek.

Erős kötődések - otthon Hampsteadben

Egy darabig villódznak a hideg neoncsövek mielőtt beáll az egyenletes fény; mielőtt az elefántcsontszínű téglafalról visszaverődve állandósul a jól megszokott neon-fehér valóság. Az ablak sötétített lapjai számunkra este tükörré-, a kintiek számára több száz akvárium téglába vájt falaivá változnak. Van, aki így a harmadik hét körül sem vette tudomásul, hogy ilyenkor tökéletesen be lehet látni a kis cellákba, amik az elefántcsont posztósötétítő lehúzása után valóban bezáródnak… Fél tizenkettőkor őrjáratot tart az egyen zakós biztonsági járőr, az ajtón a szokásos tűzvédelmi előírás, a falinaptáron a szokásos ellenőrzés előre bejelölve. Hogy erőt merítsek Varlam Salamovra gondolok, hátradőlök az ágyamon: otthon vagyok.

Simlis, akasztófavirág, filozófus - érkezés Londonba

Amikor a belvárosban a folyó túlpartjáról meglátom a fehér neoklasszicista épület homlokzatát, rendre eszemben jutnak a felvételi tájékoztató bíztató szavai: „…egy átlagos magyar diáknak híres-neves angol egyetemen szerzett diploma álomnak tűnhet csupán, a King’s College-ot valószínűleg álmaiban is csak turistaként szemléli.” Lassan, szórakozottan ízlelgetem a szavakat. D. ránt vissza a valóságba, amikor megkérdezi, hogy van-e kedvem bűvészelőadásra menni, mert van egy ingyen jegye. Nem tudtam visszautasítani.

Az utcákon lecsúszott művészeknek öltözött neocool fiatalok, a falakon vastag műanyaglapok alatt Banksy modern klasszikussá avanzsált stenciljei… Nem sokkal később a fél évezredes szórakoztatóipari hagyományait a mai napig is ápoló Shoreditch-ban ülünk. Egész pontosan Shoreditch városházának a rendezvény kedvéért szánházzá alakított dísztermében.

A mellettünk lévő asztalnál egy-két fejes és a fellépők várakoznak, köztük az a Paul Daniels, aki az ország legismertebb bűvészei közé tartozik. Ezelőtt soha nem voltam bűvészelőadáson; akinek az életvonalába fehér alapon fekete betűvel tízezer kiadott példányban az íratott, hogy álmaiban is csak szemléli — most belekortyolok és italomba és élvezem a műsort.

S. aki által végül bejutottunk a helyre nagyon előzékeny. Átadja a lapot, amit Javier az asztalunkhoz pattintott. Három napja érkeztem a városba. Azóta, ha elbizonytalanodom csak ránézek a fekete Jokerre.

*    *    *

*    *

*

Nincsen bűntudatom

Ahogy átadja a cetlit biztatva mosolyog rám a lány: a szájnak ebben a felfelé ívelő görbületében benne van az egész lakótelep, az utcát fullasztó meleg por izzása, (az izzás, amit amíg még, szégyenkezve veszem észre,  próbálok kiélvezni) a villamosokon a vágóhidak hűtőházaiban felakasztott húsok ingását imitáló emberi testek - és mindennek a tagadása. "Jól is teszi, itt már minden csak egyre rosszabb lesz" - így, mosolyogva adja át az igazolást: ezzel hivatalosan megszűntem az ország lakosaként létezni. Szégyellem magam a kivándorlásra biztató tisztviselő helyett is, de legfőképpen magam, mert nem tudok mit mondani neki, és  szégyellem magam a lakótelep, a por és a tömegközlekedés lágerébe veszett emberi testek helyett is, és legfőképpen mert bárgyún mosolygok miközben a semmibe vesznek a gondolataim. Szégyellem magam mert ehhez nem tudok, mert ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. Átveszem a cetlit. De nincsen bűntudatom.

Annyi ital és füst...

Annyi ital és füst kavarog már bennem és mögöttem,

hogy kotyogni kezdett a főzet; ismeritek a fajtámat, azt a koravén

cinikust, aki jegy nélkül utazik a buszokon

és halkan morog, ha elkapják

tarkómon és homlokomon lassan izzadom ki az életet

egyébként unalmas lenne ez az este is 

zavarna  a muslicákkal lepett csarnok, az ordítozás

és a szétzavart gondolatok tánca

így sok év után, mindössze ennyit tudhatok:

az ember humuszból és spirituszból van

a föld pedig elnyeli a halottakat — a többi rejtély, de barátaim a bűneimben

most egy percre csak, mentsétek meg a józanságomat

mert holnapután megint elindulok, sokadjára megyek el
csak azt nem tudom miért

valahogy mégis

mindig
itt maradok veletek

A hallgatás fenomenológiája

"Aki az egymással-beszélés során hallgat, az tulajdonképpenibb módon >>adhat értésre valamit<<, azaz inkább alakíthat ki megértést, mint az, aki nem fogy ki a szóból. Valaminek a túlbeszélése a legkevésbé sem kezeskedik arról, hogy ezáltal a megértés előbbre jut. Ellenkezőleg: a hosszadalmas megbeszélés elfedi a megértett dolgot, és látszatvilágosságot kölcsönöz neki, azaz a trivialitás értelmetlenségéhez vezet. De a hallgatás nem jelent némaságot. Ellenkezőleg, a néma a >>beszélés<< felé tart. aki néma az nem csak nem bizonyította, hogy hallgatni tud, de nincs is semmi lehetősége ennek bizonyítására. S aki természettől fogva keveset beszél, az éppoly kevéssé mutatja meg, hogy hallgat és hallgatni tud, mint a néma. Aki soha sem mond semmit, az adott pillanatban nem képes hallgatni. Csak az igazi beszélésben lehetséges a tulajdonképpeni hallgatás. A jelenvalólétnek ahhoz, hogy hallgathasson, mondanivalóval kell rendelkeznie, azaz rendelkeznie kell önmaga tulajdonképpeni és gazdag feltárultságával. Ekkor a hallgatagság megnyilatkozik, és véget vet a >>fecsegésnek<<."

Heidegger, 1926 (2007). Lét és idő: 155 p.

A filozófus megfordul és eltűnik az erdőben ahonnan az imént lépett előtt. Közben egyszerre két dolog történik: a paraszt, aki eddig figyelt, megrántja a vállát és a régi közmondásra gondol, "ha nem tudsz a csöndnél jobbat mondani, maradj csöndben". Aztán újra, magasra emelve a kapáját - a földre néz. 

Egy könyv margójára

/az artikulált szervuszokkal

köszönő régi jó barátok között,

és a tudósok világában (amiben gépekkel

vívják majd a következő háborúkat)/

add fel önmagad

de ha mégis felsejlik

és az olcsó parfümön átüt 

a bőr friss illata

közelebb hajol az ember,

hogy a széttárt könyvben

olvasni kezdjen és

vékony betűivel 

a nyomdából kikerült lapokra

olvasva írja saját történetét

mert a többi csak fecsegés, 

a van a nincsen: 

igazán

csak a szó-, és a sorközökben élünk és

olvasva írjuk magunkat bele ebbe a világba

Mese a négy emberről és a filozófusról

Ez a mese négy emberről szól. Úgy hívták őket: Mindenki, Akárki, Valaki és Senki.

Történt egyszer, hogy egy nagyon fontos feladattal kerültek szembe. Kéréssel fordultak hát Mindenkihez: ugyan, végezné már el!  Mivel Mindenki biztos volt abban, hogy Valaki majd csak meg fogja csinálni, ezért - noha Akárki is képes lett volna rá -  jó ideig Senki sem fogott hozzá.

Egyszer csak Valaki méregbe gurult: hiszen ez Mindenki dolga! Azonban Mindenki titokban arra gondolt, hogy majd bolond lesz éppen ő bajlódni egy olyan munkával, amit Akárki el tud végezni. Eközben Senkinek nem tűnt fel, hogy Mindenki ügyesen kibújt a feladat alól . . .

A vége az lett, hogy Mindenki megorrolt Valakire, mert Senki nem volt hajlandó arra, amit Akárki megtehetett volna.

És akkor jön a filozófus, komoran, ahogy a todtnaubergi erdőkből alászállni illik:

"Az akárki mindenütt ott van, úgy azonban, hogy már mindig is elsomfordált onnan, ahol a jelenvalólét döntésre kényszerül. Minthogy az akárki mégis minden ítélést és döntést megszab, a mindenkori jelenvalólét válláról leveszi a felelősséget. Az akárki mintegy megengedheti magának, hogy >>bárki<< állandóan rá hivatkozzék. A lehető legkönnyebben vállal mindenért felelősséget, mert senkinek sem kell semmiért sem kezeskednie. Mindig az akárki >>volt<<, és mégis azt mondhatjuk, hogy >>senki<< sem volt. A jelenvalólét mindennapiságában a legtöbbet az teszi, akiről azt kell mondanunk, hogy senki volt."

Heidegger, 1926 (2007). Lét és idő: 155 p. 

Szapphikus szerelem egy szürrealista diktatúrában

Ez az a mesevilág, ami felnőtteknek szól: a látvány Picasso, Esher és Dali képeit idézi, míg gondolatban talán leginkább Orwell állatfarmját hozza. A két női főszereplő lebilincselő, annyira, hogy egészen belepirultam, amikor a film közepe felé már egészen világossá vált, hogy a kéményseprű lányosra vett figurája valójában egy fiút takar. A király titkos szalonjától a földalatti legmélyebb kínzóbugyrokig vezető menekülés és az egyenlőségre törő szerelem, gondolkodtató rajzfilm felnőtteknek, amit önmagában a látványvilága miatt is érdemes többször megnézni.   

Az utazó és a jegyárus

Mintha már valaki bele is taposta volna a járólapok közé: facsart szárnyak, idegesen bólogató fej. A város hőfokán sugárzó, csikkekkel teleszórt kövön betegen rángatózó tollgolyó: csak egy galamb vergődése. Mégis közelebb hajol a jegyárus, mire a madár kicsit esetlenül, de két göcsörtösre kopott és feketére kormolt lábára állt, és elröpült. Az utca ugyan olyan lett, mint volt, mint az összes utca a közelben, és mint nagyon sok utca távolabb is. Elégedett mosollyal az arcán egyedül az utazó volt szokatlan rajta: a belváros felől érkezett, talpig feketében, akár a halál és egyenesen a jegyárus felé tartott.

Titkos jeleim

A reggeli napsütésben még száradnak az este utcakőre hányt álmok

(távolról hallatszik a részegek üvöltése,

csak elvétve üt át az érkező tábornokok

szirénázó kísérete — egyébként csöndes az utca)

Ebbe az életbe – a csikkel teleszórt járólapjaival -

én egyszer belepusztulok;

azért előtte két comb után nézek,

mert a forrósodó utcán:

Az Y probléma és az igazság ára

A mélypont nincs messze; a bukásban való megnyugvás, az új lehetőségek, és a tervek különös békéjét hordozza.  Michael Borremans és Kasza Gábor képei és a feszengő Y generáció.

Vesztegzár Milánóban

De itt nem ér véget az utazás, itt nem érnek véget a kalandok.

— Sajnos nem segíthetek. Előbb ki kell fizetnie a szállást, aztán a költségeket visszaigényelheti, miután postázta a mellékelt formanyomtatvány. — A tarkómon vastagon áll a hideg verejték, de mosolyogva hajolok közelebb a pultos kisasszonyhoz:

— Az a helyzet, hogy ellopták a pénztárcámat, és nem szeretnék az utcán aludni.

Megkértem, hogy hívja fel nekem a konzulátust, de erre szerencsére nem került sor, ahogy a négy csillagos szállodát se a maradék aprómból kellett fizetnem. Bergámó és Milánó között félúton kisbuszunk ülésein összehúzódva egy magándetektívvel, egy angoltanárral, egy bohém vállalkozóval, egy csapossal és egy balett táncossal kanyarodott le az autópályáról. És a kényszerűségből veszteglő utasok között pár óra leforgása alatt különös barátság bontakozott ki.

Cagliari és az utolsó kalandok

—   Akkor most már benned sem bízom — és elkezd nevetni a fotós, akinek épp az előbb meséltem G-ről. — Csak vicceltem, nehogy komolyan vegyél!

— Én viszont nem vicceltem. Miért is bíznál bennem, amikor alig negyed órája találkoztunk. — erre elkomolyodik az arca. Azt hiszem a nyugatiaknál divat egyfajta álszent nyitottság. De már mindegy, ahogy azon a napon is mindegy volt, amikor lerobbant kocsi mellett stoppoltunk és hallgattuk a kecskenyáj kolompjait. Ennek az utazásnak vége, csakhogy nem úgy, ahogy tervezetem: a korai járatot sehogy sem érem el időben, csak ha hajnalban Cagliariból indulok. Ezért a bőröndöm kerekeivel végigkocogtatom a főutca macskaköveit, le a meredek lejtőn, egészen az állomás sík beton peronjaiig. Aki kérdezi, annak azt mondom, turista vagyok.

Ellopott illúziók

Közel állok meg G-hez, kevés távolságot hagyva köztünk.

— Ne haragudj, nem láttad a pénztárcámat? — Azt hiszem kicsit vörös az arcom, ahogy folytatom, egyenesen bele a két szemébe. — …mert sehol nem találom.

— Biztosan elhagytad az utcán — mondja, miközben lassan a föld felé fordul.  

G. szimpatikus figura volt a számomra. Most, ahogy minden kezd egyre rosszabbra fordulni, most már nem az. 

Kérdés a sokadik elsőhöz

(Emlékezés Maria A.-ra)

egymás kezét fogva,

eljegyezve és összekapaszkodva,

a hideg macskaköveken

kopogva jár az első szerelem

a város sárga fényei és

az este fekete csillogása az égen,

úsznak kavarogva szűk sikátorok

szemed fényeiben

(most, ha suttogsz elhiszem

hogy először, minden

most történik egészen

és eddig csak a csonk volt

és most lesz csak a kész;

a pillanatokból

összeáll a történet,

a felekből egy egész)

a boldogság megannyi ígérete

és reménye kísér az úton,

de a labirintus közepén semmi

a teljes, a fekete sötétség 

ezért gondosan összecsomagolok

és mielőtt továbbindulok,

elpakolom minden kincsem,

rongyom és kacatom

mert abba a zöld táskába,

amikor majd továbbköltözöm,

mindez belefér, de

belefér-e majd az életünk

a fekete kukába,

szerelmünk

a szeméttel teleszórt

macskaköves utcára

Epilógus:

mert te lehetsz a századik, de

ha eszembe jut két fekete szemed:  

még egy pár napig, biztos 

beleremegek

*

Benvenuto in Sassari

Nem, erre a végkép nem számítottam. Hogy Észak-szardíniáig kell utaznom a DDR életérzésért. A mennyezetre ragasztott polifóm felel a szigetelésért. A villogó neon csillagot rajzol a kareoke színpad mögé. Úgy kell elképzelni a helyet, mint egy panelház átalakított garázsát. Nem sokkal tágasabb. Ülünk a hátsó sorban és isszuk a vizezett borunkat, én és Gulió, a szerelő, aki önként vállalta, hogy bevezet Sassari éjszakai életébe. Igaz, hogy az ötvenes, vígan dalolászó társaság közé keveredett pár húsz éves kislány, de magukkal hozták a pár éves csemetéket is — és nem, ja nem, vagyis igen: letolják a gyerek gatyáját, és közvetlen a színpad előtt cserélik a pelust. Erre kérek egy ütősebb limoncellót. Nem baj ezt az éjszakát már nem a kanapén kell kihevernem. Pár napja búcsút mondtam erdőszéli otthonomnak; és a belvárosi francia ágyamon fekve már az ilyen esték is megszépülnek.

Kulináris kalandok

Igazi tészta, fagylalt és kávé. Mindenből az igazi; tehát a többi csak utánzat, hamisítvány. Az igazi, tiszta ízektől távol eső, az csak deviáns étel lehet; konyhánk másodrendű, kerülendő íze.  Már régóta kíváncsi voltam milyen a jellegzetes olasz konyha. Hát azt hiszem ennek szó szerint utána jártam. Mangare! Mangare! Plusz holland halak, a bónusz pedig egy igazi szárd specialitás.

 

Cestelsardo

Ahogy kiveszem zöld-fűszeres tésztát a tálból koppanva érkeznek a tálamba a szálak közé ékelődött kagylók. Ekkor már bánom, amiért nem kértem az emlékeztető oltást. Megpróbálom elfelejteni a hepatitist, és az étterem panorámaablakain kitekintve ez nem egy nehéz vállalkozás. Körülöttünk a Tirrén-tenger, alattunk a várról elnevezett város. Most a szárdoké, de volt már genovai és spanyol kézen is: Castelgenovese és Castel Aragonese néven. Gondoltam, hogy megint leírom hely történetét, hogy zajlott az élet, amikor a borostás zsoldosok partra szálltak az idegen zászló alatt vitorlázó gályákról. Amikor a part menti szikla tövében egy pásztornép telepedett le. Mint világokkal ezelőtt Utrechtben tettem. De aztán egyre csak a sirályokat néztem és meggondoltam magam. A hétvégén Castelsardo-ban jártam és elhatároztam, hogy pontot teszek egy történet végére. 

    

Érkezés a szárdok szigetére

A napszemüveges férfi elveszi a csomagomat — Csak önre várnak. Kérem arra menjen uram. — a hátam mögött szúrós arccal elmaradó biztonságiak egymás után szólnak rádióikba: „Igen most érkezett. Jó, zárhatják a folyosót.” A sofőröm megbízható alaknak tűnik, csak azt nem értem miért kellett egy egész buszt a rendelkezésemre bocsátaniuk… Bekanyarodunk a parkoló repülőhöz, ahol már minden készen áll. Mosolyogva sietek fel a lépcsőn, ahol szintén mosolygós utaskísérők fogadnak. Még egy kis papírmunka a pilótafülkében aztán légmentesen szigetelik az utasteret és indulunk. Igaz, hogy ez nem a magán Bombardier járatom; sajnos a pilótával, a másodpilótával, a légi utas kísérőkkel együtt egy tömött wizzair gépet várakoztattam.

Binder szétveri a zongorát

Mindig én vagyok a legfontosabb — mindig az én a legfontosabb. Aztán színpadra lép Binder Károly. Hagyja, hogy megtapsolják: pont annyi ideig, amíg elhelyezkedik a zongoraszéken, megigazítja a ruháját és leüti az első billentyűt. És ezen a ponton megváltoznak a viszonyok. Merülünk. Binder szóló zongoraest, Budapest Jazz Klub. Nem fogok úgy csinálni, mintha értenék a zenéhez, de aki erről lemarad, az kimarad.

Polcok és szekrények

„Ébredj fel, mert most csak álmodsz!” — mondja a hang annak az álomnak a végén, ami rámutatott életed irrealitására. Kinyitod a szemed és megkönnyebbülten gondolod — „Milyen furcsa álmom volt”.  Az üres lakásban csattanásnak hat, amikor az érintetlen kávémaradékomra zárom a mikró ajtaját. A barátaim elmentek és a szórakozás után beálló csendben újra és újra felteszem magamnak a kérdést: hogyan tovább? 

A sirály

Az utóbbi időben fogmosáskor egy kisiklott életet láttam a tükörben; az esti műszakot a kekszgyárban. Alatit és Mohameded amint a gépzajt túlkiabálva helyreigazít a gyártósor mellett. A nappali rosszkedvet, végtelen cinizmust és az egyre inkább állandósuló szorongást. Olyan embernek szeretem elképzelni magamat, akinek az egyéniségét nem kezdi ki semmilyen vihar. Aki a legnehezebb helyzetekben nemcsak a hidegvérét képes megőrizni, de a cselekvőképességét is. Ezért Baudelaire-rel szemben én mégis a sirályokat kedvelem jobban. Mert a legnagyobb hóviharban, amikor a többi madár fedezéket keres, a sirályok akkor is repülnek. És amikor a többi madár fázva várakozik a csatornák partján, a sirályok akkor is úszkálnak a vízen, ami csak azért nem fagy be, mert folyik. Egyszer azt írtam, egy versemben „tudom titokban kárognak a verebek/ és álmukban nagy dolgokat tesznek az emberek”. Ez akkor volt, amikor még szép verseket volt kedvem írni.

Útravaló Európába

Belül 120 öltés, kívül fekete szövet

Egy barátom valahol azt írta:

„Foltozott vitorla a lélek” most erre gondolok

Az út során munkások panasza kísért,

meg hó, a barna lutyok és a Ruhr-vidéki ipartelep:

az ablakról leszakadó vas és acél hegyek

A náci Donald kacsa napja

Felnőtt mesék, melyben az amerikai üzemek a háború hazai frontvonalát jelentik, és a gyártósorok melletti helytállás a hazafiság kérdése. A kommunizmus szépeket ígér, de valójában mindenki rosszul jár vele; olyan, mint a hazug házalótól vett olcsó áru. A nácik az árja faj felsőbbrendűségét hirdetik, pedig valójában ipari rabszolgák; saját pusztulásuk nemzeti szocialista neveltetésük logikus végkifejlete. Amikor milliónyi embernek kell elmagyarázni egy háborút, akkor lép működésbe a propaganda. Négy rajzfilm. Walt Disney, és az álomgyár másik arca.

Holló J., az utcai költő

 Soren Kierkegaard írja a Vagy-vagyban: „Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja, >>váljék egészségedre!<<; hogy Istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam — és nevettem.” (36 o.) Reakciók az elfogadhatatlanra. A hajléktalansorsot önmagában nem tartom érdemnek; viszont ez a sors, akár K-nál a nevetés, értelmezhető a többségi világtól való elfordulásként is. Ebben az értelemben a tagadó élet határozott formája lehet az otthontalané, így Holló Jánosé is.

Karácsonyi gondolat

Falhalmozott kincseimet,

napjaimat és éveimet

(hogy a köröm alatti bőrön

közben kiserkedjen a vér),

egyenként hordom, tolom és húzom;

miközben devizaszámlámon

frissen sorakoznak

a számjegyek.

Kocsmáról kocsmára kezdődik az esti kúra:

a pultos lány kinyújtott kezéből

átvett ajándékká lesz az élet

A kiizzadt verejték gyöngyözve

apró cseppekben gyűlik össze

a mosolygós arcokon,

hogy csöppjeiben tükröződjön az éjszaka

és az újabb név nélküli lány

nyaka,

illata

Hideg szobában takarózom

- másnaposan - testem is cserbenhagyott már

Sápadat tekintetű szellem a figyelem:

arra gondolok, hogy mi lesz

ha meghalok – szappanbuborék felszínén

megannyi nyákos, olajos kis sziget,

fenntarthatatlan élvezet —

alattuk az űr,

a felszín remeg