Benvenuto in Sassari

Nem, erre a végkép nem számítottam. Hogy Észak-szardíniáig kell utaznom a DDR életérzésért. A mennyezetre ragasztott polifóm felel a szigetelésért. A villogó neon csillagot rajzol a kareoke színpad mögé. Úgy kell elképzelni a helyet, mint egy panelház átalakított garázsát. Nem sokkal tágasabb. Ülünk a hátsó sorban és isszuk a vizezett borunkat, én és Gulió, a szerelő, aki önként vállalta, hogy bevezet Sassari éjszakai életébe. Igaz, hogy az ötvenes, vígan dalolászó társaság közé keveredett pár húsz éves kislány, de magukkal hozták a pár éves csemetéket is — és nem, ja nem, vagyis igen: letolják a gyerek gatyáját, és közvetlen a színpad előtt cserélik a pelust. Erre kérek egy ütősebb limoncellót. Nem baj ezt az éjszakát már nem a kanapén kell kihevernem. Pár napja búcsút mondtam erdőszéli otthonomnak; és a belvárosi francia ágyamon fekve már az ilyen esték is megszépülnek.

Középkori hangulatú sikátorok összefüggő labirintusának a közepén élek, ahol szabad óráim céltalan bolyongással telnek azokban az utcákban, ahol pár száz éve a leprások imádkoztak az életükért. Sassari valóban varázslatos város: illata málló vakolat-, vizelet-, csatorna- és penetráns halszag keveréke. És ez a különös urbánus kölni — ahogyan már a középkorban szállóigévé vált — felszabadítóan árad a város pórusaiból. Az összhatás meglehetősen eklektikus: itt egy-két kivétellel minden utca valójában egy tekergő sikátor, egymásra hányt emeletekkel, spalettás ablakokkal, száradó alsóneművel, szentek szobraival a falakon.

 

Persze nem egy világváros — a középkori városmag másfél óra alatt kényelmesen körbesétálható, és nincs az a zsongás, ami akár egy hétköznapi Budapesten is általános. De a tömeg nélküli magányos séták annál jobban hangsúlyozzák a málló falú épületek fájdalmas romantikáját. A város kipárolgásain nem lehet nem érezni a jellegzetes, több száz éves illatokat; az elmúlt korok emlékei között élni mindennapos élmény.

Nemrég egy éjszakai utam során találkoztam két patkánnyal, akik a látványomtól megrémülve hosszas vitustáncot jártak, egy körben kergetve egymás az utca kövein mielőtt végleg eltűntek az otthonukat jelentő repedésekben. Előtte épp a pestisre gondoltam. Mindez egy lerobbant sikátorban, pár saroknyira a piazza italia és a via Roma osztályon felüli neonfényes kávézóitól.

 

 Helyzetemben beállt változásról legyenek elég ezek a képek. Itt meg kell jegyeznem, hogy a jaguár mintás takaró és a kutyusfej nyomatos párna vendéglátóm ízlését dicséri.

 

*