Cestelsardo

Ahogy kiveszem zöld-fűszeres tésztát a tálból koppanva érkeznek a tálamba a szálak közé ékelődött kagylók. Ekkor már bánom, amiért nem kértem az emlékeztető oltást. Megpróbálom elfelejteni a hepatitist, és az étterem panorámaablakain kitekintve ez nem egy nehéz vállalkozás. Körülöttünk a Tirrén-tenger, alattunk a várról elnevezett város. Most a szárdoké, de volt már genovai és spanyol kézen is: Castelgenovese és Castel Aragonese néven. Gondoltam, hogy megint leírom hely történetét, hogy zajlott az élet, amikor a borostás zsoldosok partra szálltak az idegen zászló alatt vitorlázó gályákról. Amikor a part menti szikla tövében egy pásztornép telepedett le. Mint világokkal ezelőtt Utrechtben tettem. De aztán egyre csak a sirályokat néztem és meggondoltam magam. A hétvégén Castelsardo-ban jártam és elhatároztam, hogy pontot teszek egy történet végére. 

    

Még a pesten töltött hetek alatt egyik álmomban újra kisfiú voltam. Évekkel ezelőtt játszottam, de ez nem csak játék volt. Akkor éreztem, hogy éppen tanultam valamit. Azt mondják, a gyerekek játszva tanulnak. Elromlott az ébresztőórám, de félálomban a székre dobált ruhákból összeállt egy alak. A különös álom után vele beszéltem meg, hogy miért lenne érdemes időben felkelni, hogy tudnám jobban kihasználni az időt. Akkor Pesten, az a beszélő ruhakupac én magam voltam, saját kivetülésem az élettelen külvilágra, egy álom és egy ébrenlét határmezsgyéjén. További kérdés: ha létezik egy a test és a szellem közötti szakadék, akkor az metafizikai természetű? Amennyiben nem megismerhető, ha éppen a legelemibb szinten nem vagyunk tisztában önmagunkkal, hogyan cselekedhetünk? 

 

  

Elnézve a tengert kék vizét, ahogy a vízfelszín alatti mélységen tükröződik a kék ég sötétedő magassága természetesnek tűnik a mitológiai tudás, a mese, hogy minden a vízből válik ki és az ég felé halad majd. Az özönvíz meséje és Ré napisten újjászületéséé.  Akár a félhomályban a termikekbe kapaszkodva vitorlázó sirályok, bolyongunk ebben az életben. Carl Gustav Jungtól olvasom a Mélységeinket. Nem voltam mélységesen megdöbbenve, amikor az autonóm tudatalatti archetípusát a vízzel azonosította a szerző.    

Bergson Teremtő fejlődésében, Kierkegaard-nál a Vagy-vagyban egyszerre értem ahhoz a részhez, ami az önreflexió által keltett feszültségre kínál valamiféle választ. Ez hozzávetőleg egybeesett Debrecenbe tett pár napos látogatásommal. Itt azt láttam, hogy egymásba nyúló feszes programjaival házigazdám, S., reggeltől estig azon dolgozik, hogy kihozzon valamit a napjából — a maximumot. Több hét telt el azért, hogy már itt, Szardínián, ismét az önreflexióról olvassak. A pár napos debreceni pihenés, Bergson vitalista filozófiájában az emelkedés, Kierkegaard-nál a kétségbeesés stádiuma és Jung pszichológiai megközelítése — a négy élmény alapvetően különböző, mégis összecseng. 

Bonyolultnak tűnik, pedig nem az; Winston Smith a 84-ben maga elé vette a naplóját. Pontosabban az üres lapokat, amiből majd a naplója lesz. Felemelte a tolat és elgondolkozott. Mert olyan régen nem írt, hogy úgy érezte, már azt sem tudja, hogyan kell. Mégis elkezdte. Itt van elásva a kincs. Újra játszani kell. El kell kezdeni kísérletezni, játszani — élni. Azért nehéz, néha szinte fáj. De aztán mégis jól esik a játék.

A város kacskaringós sikátoraiból kiérve a teraszos, nyílt részekre elnézve egy valóban mesebelinek ható tájat azt érzem, ha saját terveimhez képest nem is értem el sokat — ez, a pillanatba összesűrűsödő élmény, már önmagában egy eredmény. A termikekben vitorlázó sirályok, a távoli ködfelhőben égbolttal összeolvadó tenger, a város fényei, ahogy a szürkületben egyszerre felkapcsolják a világítást.

       

Szeretném hinni, hogy Castelsardo-ban valami végleg befejeződött. Viszont tudom, hogy ez egy olyan történet, amit időről időre (játékosan) újra kell írni.

*