Néztük az Egyszer volt az életet. Emberek vannak az emberben? — kérdezte F. ötéves játszótársam. És valóban, a rajzfilm főszereplői azok az emberszerű sejtek, amik az embert alkotják. Viszont, ha az emberben emberszerű sejtek dolgoznak, akkor ez arra enged következtetni, hogy az emberszerű sejteknek is megvannak a maga építőkövei, illetve, hogy az ember is csak egy eleme, sejtje, egy nagyobb egységnek. Egy rajzfilmről van szó, és bár gondolkodtatóra szánták, nem tűnik valószínűnek, hogy az anatómia iránt lelkesedő francia alkotók az elméleti fizika iránt akarták volna fogékonnyá tenni a szülői foglalkozás helyett tévé elé bevásárlószatyorként levágott lurkókat. Mégis sikerült nekik. A következő videóban pontosan azt a világ térbeliségét illető gondolatot szemlélteti, ami a rajzfilm kapcsán bennünk is felmerült.
Az egyre nagyobb és kisebb elemek úgy illeszkednek egymásba, hogy ez arra enged következtetni, a világnak a mélysége (és ’magassága’) végtelen. Ugyanakkor minden egyes szinten is végtelennek tűnik a kiterjedése. Ez egyfelől azért problematikus, mert a végtelen tartalmazhat egy pontot, ami kizárja önmagát. Ugyanakkor a végtelen természetéből adódóan nem tagolható, tehát ha kivonnánk belőle ennek a pontnak a lehetőségét, akkor felszámolnánk a végtelent. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a tér egy olyan sorozat, aminek a tagjai két tengely mentén váltakoznak.
Következésképpen: egy pont vagyunk ebben a sorozatban, és ugyan annyi esély van rá, hogy egy nagyobb egész részét képezzük, mint annak, hogy egy kisebbnek vagyunk az értelme. Sőt még az is elképzelhető, hogy a tér visszakanyarodik önmagába, hogy a kör végén a legkisebből legyen a legnagyobb és fordítva. A lehetőségek hálója önmagában is végtelennek tűnik. És mi még azt sem tudjuk bebizonyítani, hogy most éppen nem álmodunk.
