Soren Kierkegaard írja a Vagy-vagyban: „Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja, >>váljék egészségedre!<<; hogy Istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam — és nevettem.” (36 o.) Reakciók az elfogadhatatlanra. A hajléktalansorsot önmagában nem tartom érdemnek; viszont ez a sors, akár K-nál a nevetés, értelmezhető a többségi világtól való elfordulásként is. Ebben az értelemben a tagadó élet határozott formája lehet az otthontalané, így Holló Jánosé is.
Bár kételkedek benne, hogy az utcákat és a tereket rovó hajléktalan költő egy tipikusan budapesti jelenség lenne, mindenesetre itt érdemes megemlíteni Mélosz Nikodém Miklós Barnabás Megőrültem c. versét, a bevezetőre rímelő gondolatok miatt is.
A széles üvegablak előtt bandukoló csavargó ugyanolyan benyomást tesz a megfigyelőre, mint a Déli-pályaudvar többi lézengő alakja. Minden oldalról egyszerre repeszti a föld az egykor rendszert dicsérő aluljárót. Fáradt arcok lesik az év utolsó szerelvényeinek indulását, miközben bugyit, vodkát és giroszt kínálnak a bódésorokban. A sarokból penetráns vizeletszag árad, az a fajta, ami szinte fáj az orr nyálkahártyáinak. Maszatos por az ablaksoron, mögötte posztkommunista panoráma.
Az ember mégis felfigyel a hangjára, ami nem olyan csengésű, sőt, határozottan jellegzetesebb, mint a jól megszokott kéregető-hang. Márk filmje után nem volt kétségem. A szürke téren Holló János kéreget. Körülötte a koszfészek: a műhelye.
Ajánlom ezeket az erős sorokat. Akinek ideje - és persze pénztárcájában az apró - engedi, várakozás közben kérje meg Holló Jánost: mondja el egy versét
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése