„Ébredj fel, mert most csak álmodsz!” — mondja a hang annak az álomnak a végén, ami rámutatott életed irrealitására. Kinyitod a szemed és megkönnyebbülten gondolod — „Milyen furcsa álmom volt”. Az üres lakásban csattanásnak hat, amikor az érintetlen kávémaradékomra zárom a mikró ajtaját. A barátaim elmentek és a szórakozás után beálló csendben újra és újra felteszem magamnak a kérdést: hogyan tovább?
Papírmasé életünk karcolásaiba a finom kis csúsztatások mentén hazugságok feneketlen világa rakódik le; a szakadás ott kezdődik, ahol az álmok és a valóság először csúszik el egymás mellett. Ezért, nem mások (ez egy hazugság lenne), önmagunk miatt nem csaphatjuk be magunkat. Viszont a reflekszió, kivált az önreflekszió veszélyes vállalkozás. Az önmagán gondolkodó agyvelő a tükörlap felé fordított tükör: a végtelenbe belenéző tekintet, aminek tisztánlátását saját tükörképe teszi lehetetlenné. A labirintus közepén meditáló szerzetes saját fejének labirintusában ül.
A labirintus utolsó körében a személyiség integritása a tét. A játék vérre megy: meddig szabad elmenni az „igazság” keresésében, mekkora fájdalom okozható önmagunknak, mekkora másoknak? Mekkora lemondással jár „igazságokat” keresni, és vajon igazul élünk-e akkor, ha az igazságok könyörtelen keresése közben a hazugságok összetartó hálóit tépjük szét? Ezen a kérdésen nem tudom magamat túltenni: mennyire kell, hogy fájjon?
Poggyászainkon kívül mást is hordozunk magunkkal. Amikor beköltözünk az újabb albérletbe, nem csak tárgyainkat pakoljuk ki, de az életünket is. Viszont itt a hazugság rendezkedett be. Ki kell pakolni az életünket, bele ebbe a világa: hova fogsz pakolni, ha a te holmid számára nincs rendelésre leszállított sorozatgyártott svéd bútor? Fogd meg a párod kezét, és ne gondolj másra, fogd össze a barátaidat és igyál még, hátha elfelejted hol vagy, írj le annyi szót, amennyit csak el tudsz képzelni és fess szép képeket. Vagy nézz bele a tükörbe, ébredj fel.
Nem marad más, neki kell állni a munkának. Kivágni a fákat. Tervezni, kalapálni, gyalulni. Kifaragni saját polcainkat és szekrényeinket. Ha sikerül — akkor az talán már művészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése