Mindig én vagyok a legfontosabb — mindig az én a legfontosabb. Aztán színpadra lép Binder Károly. Hagyja, hogy megtapsolják: pont annyi ideig, amíg elhelyezkedik a zongoraszéken, megigazítja a ruháját és leüti az első billentyűt. És ezen a ponton megváltoznak a viszonyok. Merülünk. Binder szóló zongoraest, Budapest Jazz Klub. Nem fogok úgy csinálni, mintha értenék a zenéhez, de aki erről lemarad, az kimarad.
Ugye az élet minden területén vannak határok. Határok és megszokás. Tradíció és tisztelet, itt talán éppen csak ennyit őrzött meg zongorista. Ez látszik: az arcán minden izom a zenéé. A finom hangoké, és azoké amiket dühösen kizavar a zongorából. Olyan sebességgel képes játszani, amin a zongora már hárfának hangzik. Vagy egy egész zenekarnak; előadás közben föláll és egészen behajol a felnyitott hangszerbe, hogy amíg fél kézzel játszik, addig a húrokon pengetve, a zongorát ütve és csapkodva önmagát kísérje.
Illedelmes ülünk a székeken, mint a kisiskolások, és nézzük ezt az embert ott elől a színpadon, aki az egész lényével csinálja a zenét. Ahogy játszik, abba beleremeg a zongora, beleremeg az egész színpad is. És itt, ebben a remegésben pusztul el az egó: az nem egy hangszer és egy ember, mert ez a két dolog immár egy. Binder beleolvad a zongorába, a zongora Binderbe.
Nézni és hallani a zongoristát a színpadon, ott elől élni, példa értékű bódulat. Végre feloldódni valamiben, ami sokkal nagyobb az embernél: halhatatlan élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése