Van itt Londonban egy barátom, aki úgy általában gyűlöli az embereket. Ő András. Nehezemre esik eldönteni, hogy büszke legyek-e erre a barátságra. Néha bekopog és tanulni hív. Ilyenkor együtt dolgozunk valamelyik olvasószobában, távol a többiektől, akiket vagy gyűlöl, vagy előrelátóan elkerül. Az asztal túlsó végén ül, gépel. Munka közben néha dúdol, és amikor belefeledkezik a feladataiba szúrós pillantásokkal kell belefojtani a feltörő dalokat. Ilyenkor összetalálkozik a tekintetünk és az asztal másik oldalán arca újra szigorú lesz, vagy csak legyintve és mosolyogva nyugtázza a kérésem. Gyakran töprengek azon, hogy mivel vívtam ki a szeretetét. Munka közben nem sokat beszélünk, de cigarettázni gyakran elkísérem óránként öt-öt percre. Néha ilyenkor sem beszélünk. Ha jókedve van, a szája mosolyra kanyarodik és gyorsabban gépel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése