1.
Valami régóta nem hagy nyugodni, és ez rosszabb, mint az a gyomorgörcs, ami a céltalan sétákon szokott kísérni az ismeretlen városokban, amikor éppen a múltat égetem fel: félelmem attól, hogy egyszer elfogynak a szavak, félelem az üres laptól, ami a mint a szűz hó arra vár, hogy valaki összefecskendezze a gondolataival. Mekkora bátorság kell ehhez… gyerekként még mind belemertünk szaladni a sima és töretlen takaróba, hogy vonalakat húzzunk a korommal befedett városaink fehérlő kis terein. Ma már elgondolkodik az ember.
2.
Miután beléd neveltek egy életet nem lehet csak úgy firkálgatni, a fenomének felfedezését, amit egyszer játékként elnézett, lassan megvet a társadalom, hogy a kreativitásnak és a felfedezés izgalmának ne maradjon többé helye, csak a mocsoktól átitatott lakótelepi ivókban, ahol nyugodtan elidőzhet a tekintet a mélyen az arcokba vájt barázdáin és a kocsmárosné nagyhosszúra megnyúlot tőgyein. Mert az egy igazi fölfedezés, olyan, ami joggal kelt félelmet, de mint minden érdekes domborzat: kalandot és veszedelmet ígér. Ide vannak bezárva a bölcs fejek mind, ahol csöndesen kitombolhatják magukat egymás rémálmaiban, olyanokat beszélve, hogy: „Ha fiam születik Lucifernek fogják hívni és arra nevelem, hogy egyszer örökségéül övéé lesz a világ.”
3.
Ez lenne a szabadság, amit századszorra is megígértek azok, akiket századszorra választott újra az izzadság, a hús és a vágyak nemzetállamot alkotó különös keveréke, a pép? Idegenben testvéredre találsz, mert mostanra már tényleg miénk az ország és együtt párnázzuk puhára a nagy dühöngő falait. Erre kifejezetten büszkék lehetünk. Én is büszke lennék, csak tudnám elfelejteni azt a verset, mert egyszer egy költőnek sikerült már megírnia ezt egyetlen mondatban, de az olyan is lett: egy véget nem érő és hátborzongató mondat…
4.
Jól kitalált paradigmák lopják el a dolgok lelkét, hogy ezek mellett az érvek mellett keresztbefeszítsenek a kozmikus életfán. Csak te vagy és a világ, ez az, ami elől igazán futnak a metró peronján és a mozgólépcsőkön nap-mint nap várakozó tömegek. Az orwelli disztópia a nagy menekülés eredménye, és a mi munkánk, ami idővel valósággá szenteltetett fel. Először csak azt tanítják meg, hogy ne könyököljél fel az asztal lapjára, amikor egyébként egy kis úrhölgyként vagy úrfiként az álladról is a leves csöpög az asztalra. Tizenöt év múlva már minden indexként ható fokmérője egy még mindig deformálódó személyiségnek és a testnek, ami remegve megy vizsgáztatói elé és a metrón megadja az elsőbbséget a szerelvényről leszálló utasoknak —engedelmesen lépve mindig amerre éppen kell! Japánban azt mondják, ha egy szög kiáll, be kell verni. A többi már mindegy, arra ott van a talponálló, az utca minden élvezete: a lányok hideg ölelése és a kocsmák melege egymással rivalizálva sorakozik fel az úttest mindkét oldalán. A bőség zavarában az embernek már szinte az az érzése támad, hogy nem lehet választani…
5.
Ha a fehér a szorongás érzetét kelti, akkor miért nem merünk jelentőség teli firkákat rajzolni az üres lapokra és a vásznakra: az agyvelő egy havas mező, ami azt várja, hogy bátor gondolatok nevetve szánkózhassanak rajta. Van még mit tanulni: az olvasás nem a betűk értése és a gondolatok rajza sohasem sorminta. Korcsolyázni a főutca jégén és a zuhanás után szembenevetni az eget, hogy gátlástalanul kirajzolódjon az öröm felsőbbrendűsége az ünnepek évászkában: a kisember elevenen eltemetve ott van belül, ő, aki csak azt tudja, amit mindenki, de mindenkinél többet tud, mert ezt a szavaiban és a tetteiben egyaránt kendőzetlenül meri kimondani és kimutatni…
Beleszaladni a hóba, fekete vonalakat húzni a fehér tereken: szembemenni minden szakramentummal, de facto, ad hominem, ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése