Cagliari és az utolsó kalandok

—   Akkor most már benned sem bízom — és elkezd nevetni a fotós, akinek épp az előbb meséltem G-ről. — Csak vicceltem, nehogy komolyan vegyél!

— Én viszont nem vicceltem. Miért is bíznál bennem, amikor alig negyed órája találkoztunk. — erre elkomolyodik az arca. Azt hiszem a nyugatiaknál divat egyfajta álszent nyitottság. De már mindegy, ahogy azon a napon is mindegy volt, amikor lerobbant kocsi mellett stoppoltunk és hallgattuk a kecskenyáj kolompjait. Ennek az utazásnak vége, csakhogy nem úgy, ahogy tervezetem: a korai járatot sehogy sem érem el időben, csak ha hajnalban Cagliariból indulok. Ezért a bőröndöm kerekeivel végigkocogtatom a főutca macskaköveit, le a meredek lejtőn, egészen az állomás sík beton peronjaiig. Aki kérdezi, annak azt mondom, turista vagyok.

Végül is tényleg nem baj, mert láttam völgyeket, hegyeket, messzi városokat, embereket és tengert. Csak azt sajnáltam, amikor elindul a szerelvény, hogy nem volt alkalmam ellátogatni egy  Nuraghe-hez sem, az erődökhöz, amelyekről egy egész kultúrát neveztek el. Pár percbe került, amíg a kanyargós síneken kiértünk kis a városból és a gyéren lakott tájon mindenfelé ősi kőhalmok tűntek fel. És pár óra alatt a vagon két oldalán több Nuraghe-t látok, mint amennyit le tudnék fényképezni. Ugyan úgy, ahogy több ezer éve,  a dombok körül állnak a földművesek házai. Csak a várat nőtte be vastagon a moha és a cserjés.

Cagliari a Földközi-tengerbe fulladt nyugati kultúra. A neogót és reneszánsz házfalakra a napfény vastagon írja fel a nyugalom színeit. Turisták és helyi bürokraták kávéznak együtt középiskolásokkal az árkádok alatt. Ismerősök köszönnek egymásnak az asztalok felett. Nem, nem állt meg semmi — itt ilyen az élet.

Hosszú és izzasztó séta felmászni a lépcsőkön, de valamiért kihagyom a turista liftet. Szeretném azt hinni, hogy olyan országból származom, ahol ha fel kell menni az emelkedőre, akkor felmegyünk rá, felvonó nélkül is. Nem tudom mi az igazság, de a bástyák között már nem ez foglalkoztat. A magyar utazóban a vár negyed önkéntelenül hozza Buda emlékképeit. Mint otthon, csakhogy itt, túl a házakon, körös-körül egy kék tenger figyeli a partot.

 

És ekkor a tengeri széllel együtt megcsap valami, egy régi emlék, amikor az egyetemi évek alatt az albérletemben órákon keresztül játszottam gépen, változatos népekkel számtalanszor kolonizáltam Cagliarit. Tudtam, hogy ennél még talán egy nagytemplomi séta is értékesebb lenne, de azért ott ültem a monitor előtt, és távoli helyekről álmodoztam. Most pedig itt van Caglirai erődje, minden téglájával, emlékével és illatával.

A tengerparti rész szélesebb utcáit fent a hegyen igazi sikátor város váltja. Kilógatott fehérneműkel, kis kocsmákkal és az egész tetején a múzeum negyeddel. 

Egy üvegbúra mögött találkozom X. úrral. Gyerekkoromban hányszor néztem meg a borítóját annak a könyvnek, bár soha nem olvastam el: X utolsó kalandja.  És órákat gondolkodtam rajta, hogy ki lehet X., ez a misztikus utazó, honnan jön és hová tart, micsoda kalandokat élhetett át… És most egyszerre jövök rá: az utazó botjával, köpenyével és minden felszerelésével, felemelt kezével köszön. Üdvözöl, vagy búcsúzik, de csendesen ünnepel, mert ezzel az egyszerű gesztussal köszönti családját, barátit — a legnagyobb kincseket, amivel az út során találkozik.

Később Géza elmagyarázza, hogy a klán vezére így jelzi a betolakodónak, hogy eddig és ne tovább. De ekkor még nem tudtok Gézáról sem, és abban a nyugodt reményben fekszem le, hogy másnap már én is köszönésre emelhetem a kezem. Nagyot tévedtem.

*