De itt nem ér véget az utazás, itt nem érnek véget a kalandok.
— Sajnos nem segíthetek. Előbb ki kell fizetnie a szállást, aztán a költségeket visszaigényelheti, miután postázta a mellékelt formanyomtatvány. — A tarkómon vastagon áll a hideg verejték, de mosolyogva hajolok közelebb a pultos kisasszonyhoz:
— Az a helyzet, hogy ellopták a pénztárcámat, és nem szeretnék az utcán aludni.
Megkértem, hogy hívja fel nekem a konzulátust, de erre szerencsére nem került sor, ahogy a négy csillagos szállodát se a maradék aprómból kellett fizetnem. Bergámó és Milánó között félúton kisbuszunk ülésein összehúzódva egy magándetektívvel, egy angoltanárral, egy bohém vállalkozóval, egy csapossal és egy balett táncossal kanyarodott le az autópályáról. És a kényszerűségből veszteglő utasok között pár óra leforgása alatt különös barátság bontakozott ki.
A bergámói kifutó felé ereszkedő gép ablakára tapadva elnéztem a kis házakat és kastélyokat és némi szomorúság fogott el, annak a tudata, hogy mennyi minden mellett megyünk, megyek el nap, mint nap anélkül, hogy igaziból láthatnám, megérthetném, kiélvezhetném. Aztán nem sokkal később még nagyobb szomorúság lett úrrá rajta, ahogy a járatom száma mellett tizedszerre is olvasom a csupa nagybetűvel írt feliratot: TÖRÖLVE. Most mégis azt sajnálnom, hogy amilyen hosszúnak ígérkezett az pár nap, olyan gyorsan véget is ért.
Első este az ehetetlen lasagna tetemes maradékai felett már vidáman koccintunk a Wizz Air egészségére. Rövidesen kiderülnek a kulisszák. Idő kell, amíg megnyílik Marc, aki az első nap hallgatag logika, Géza végig a szégyentelenül őszinte joviális kényelemszeretet, Kuba folyton mesél, Elena hiúsága, pedig többek között olyan ruhákban nyilatkozik meg, amikért sok országban szeméremsértés miatti bírság járna. Mi vagyunk azok az emberek, akik életünk megszokott sodrát követve soha nem találkoztak volna.
Elég sután nézhetek ki, ahogy próbálok felkapaszkodni székbe a szálloda túlárazott bárjában. De Elena, az ukrán táncos csak mosolyog és az sem zavarja, hogy a bassa italiano nálam tényleg keveset jelent; nekilát panaszkodni, hogy itt niente farlo, nem lehet mit csinálni. Másnap Milánóban már vidáman vásárol, mert a régi cipő töri a lábát. Igen, ez az a vásárlás, ami amúgy sem maradt volna el. Kubával, a csapos sráccal különválnak a kis csoportunktól, mire Marc, a nyomozó deduktív cinizmussal konstatálja, hogy Kuba hordja majd a szatyrokat. Órák múlva csak röhögni tudunk a beteljesült jóslaton.
Kedvelt italom, a Cinzano bőven folyik az este folyamán: bele a poharamba és onnan egy ízben, az üvegszilánkokkal együtt egyenesen Géza laptopjára, vastagon rá a monitorra, bele a klavitúrába — de ő csak legyint. Hogy az eset hogy történt, arra már nem tudnék válaszolni. Mindenesetre szivarral a szájában az Indiana Jonesnak öltözött utazó igazi karakternek tűnt, ezért is hívom az asztalunkhoz. Hajnalba nyúló rumokról szóló előadása valóban szép előjáték a pihenéshez…
Kintről még nevetés szűrődik a párnáim alá, amikor rövid alvás után ébredek. Sajnos a függöny alatt már fénycsíkok, reggel van. Kezem kialvatlanságtól remeg, és a reggeli alatt úgy tűnik, mintha Elenán is kevesebb lenne a smink. A wellness szálló kezdi kifejteni amortizáló hatását. De vége van. A következő járatba már nekünk töltik a kerozint. És ahogy távolodik a kisbuszunk, tudom, hogy a szauna, az úszómedence, egy eklektikus csúfságban tobzódó nagyváros, a kávék a bárban és még a cinzánó sem fog hiányozni. Viszont, amikor az öt külön világ három nyelven próbál egymáshoz szólni: az egy igazi élmény. Még együtt vagyunk, egymás mellett ülünk a gépen, de ahogy a kerekek végigcsikorognak a ferihegyi aszfalton, már fáj, hogy vége van.
Ahogy eddig is, maradok minden felelőtlen utazó segítője, Fortuna hálás és mély tisztelője.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése