Közel állok meg G-hez, kevés távolságot hagyva köztünk.
— Ne haragudj, nem láttad a pénztárcámat? — Azt hiszem kicsit vörös az arcom, ahogy folytatom, egyenesen bele a két szemébe. — …mert sehol nem találom.
— Biztosan elhagytad az utcán — mondja, miközben lassan a föld felé fordul.
G. szimpatikus figura volt a számomra. Most, ahogy minden kezd egyre rosszabbra fordulni, most már nem az.
Az együtt eltöltött esték, és hajnalok, amikor külön töltött esték után az olasz és egy rögtönzött jelnyelv segítségével próbáltuk elmagyarázni a másiknak, hogy hol voltunk és mit csináltunk — semmit nem számítottak. A történetek kikötővárosokról és dokk negyedekről, a hazaszeretetét, amiért mégis hazajött Rióból — ezeket megértettem, még úgy is, hogy ő mindig hadarva beszél. Csak azt nem értettem meg, hogy ez mind semmit sem számít.
De ezen még lesz időm gondolkozni, amikor majd otthon a hivatalok zsúfolt váróiban minden egyes kártyám miatt egyenként sorban állva várok, hogy szólítsák a számom. Félek, hogy ez egy ennél rövidebb történet. A bizalmamba férkőztek, hagytam, pórul jártam. Sono poverino.
Mindenesetre ezen a ponton, minden hibája ellenére elmondom, G.-t azért kedveltem, mert mindig megkínált a spagettijéből, amit, bár már nagyon untam, barátságból azért sem utasítottam el. Kedveltem, mert mutatott pár trükköt.
Kedveltem, mert eleinte nem akarta, hogy egyedül elmenjek otthonról, mert félt, hogy bajom esik a városban. Kedveltem, mert akkor is beszélt hozzám, ha tudta, hogy nem értem, és mert erősködött, hogy vegyem meg a szótárat, hogy megérthessem, amit mond.
Sokáig keresgéltem, mire megvettem a szótárat, a boltban, ami kétpercnyire van a lakásomtól. Két óra múlva már nem volt a kabátomban a tárca. Csak én voltam a lakásban. Én és G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése