Az Y probléma és az igazság ára

A mélypont nincs messze; a bukásban való megnyugvás, az új lehetőségek, és a tervek különös békéjét hordozza.  Michael Borremans és Kasza Gábor képei és a feszengő Y generáció.

Hétezer fiatal és az igazság

Pár napja részt vettem egy róluk, rólunk szóló konferencián. Az Y generáció pontos definíciója sajnos némileg homályos és egymást nem feltétlenül lefedő utalásokban veszett el, mint hogy akik, az Internet és a google felhasználói kultúrájába születtek — ahogy innen kiderül, azért nem pont erről van szó.

Mindenesetre a neves egyetem előadójában olyan magvas gondolatok is elhangzanak, hogy a fiatalok (még az X generációt képviselő) szülőkkel nehezen értik meg magukat. Mintha már több száz éve nem ez lenne az irodalom egyik kedvenc kérdése. Elég annyi erről, hogy a nagy egyetemen kevesebbet tudtam meg a témáról, mint a tanulmányból, amire K. miatt figyeltem fel. A 7000 fiatal válaszadóból felállított felmérés érdemes elolvasni: kiderül, hogy a kiberkommunikáció világában felnőttek számára egyre fontosabbá az eredetiség, a szónak abban az értelmében, ahol az igazságtartalomból ered az egyediség.

A virtuálisan dokumentált valóságok egyre nagyobb meghatározói a nem feltétlenül dokumentált, mindennapi életnek. Az így kapott meghatározó erejű információnak megbízhatóságának egyre nagyobb jelentősége lesz. Mindez visszahat a felhasználóra, az emberre, önmaga és társaival szemben állított elvárásaira.

Két kiállítás képei

Az "Y" sorozat felvétele (Kasza Gábor)

A Mai Manó házban láttam Kasza Gábor Y, később a műcsarnokban Michael Borremans Szakállat enni kiállítását. Nem tudom, hogy definíció szerint koruknak megfelelően milyen betűvel lehet illetni a két művészt, és azt sem, hogy ismerték-e egymás műveit. Mindenesetre a posztmodernizmusban egy igazi döbbenet: neorealista stílusban Borremans és Kasza egyes képei konkrétan ugyan azt az absztrakciót ábrázolják. Ha a külön utakon elért eredményt bizonyító erejűnek vesszük, akkor úgy tűnik: a fekvő, arctalan modellek, akiknek az állapota - a képek alapján eldönthetetlen, hogy élő embereket, vagy halott testeket látunk – bizonytalan, valóban megragadnak valami lényegeset, alapvetőt, abból az élményből, amit minden nap megélünk.

Borremans képe a műcsarnoki kiállításáról

Hogy valami annyira tarthatatlan legyen, ellentmondásosan önmagát tagadó, mint két széttartó végével az ipszilon az a cinizmusom újragondolásra késztet: ha nem is tudtak róla talán mégis beletenyereltek valamibe a nagy egyetem marketing szakijai. Az hogy itt már minden szemben tükröződő csillogás csak az őrült naivitásának vagy az italnak tudható be szinte biztossá válik. Az izmok elernyednek, a testek pihennek látsz halott, utolsó előtti pillanatukban. Hogy innen hogyan tovább nyitott kérdés marad, fotós, festő, galérialátogató és egyként a nagyhatalmak öltönyös vezetői számára, akik értetlenül nézték, ahogy a líbiai külképviseletek diplomatái este csöndesen lehúzták a zöld zászlókat.

És igaz – ezt Bruegel is tanúsítja – nem most kerülünk szembe először az ipszilon problémával, az utolsó előtti pillanat kihívásával. De mint eddig, most is meg kell küzdeni vele — és mindig az a harc, amit most vívunk: lesz a legszebb és a legfontosabb küzdelem.