Egy darabig villódznak a hideg neoncsövek mielőtt beáll az egyenletes fény; mielőtt az elefántcsontszínű téglafalról visszaverődve állandósul a jól megszokott neon-fehér valóság. Az ablak sötétített lapjai számunkra este tükörré-, a kintiek számára több száz akvárium téglába vájt falaivá változnak. Van, aki így a harmadik hét körül sem vette tudomásul, hogy ilyenkor tökéletesen be lehet látni a kis cellákba, amik az elefántcsont posztósötétítő lehúzása után valóban bezáródnak… Fél tizenkettőkor őrjáratot tart az egyen zakós biztonsági járőr, az ajtón a szokásos tűzvédelmi előírás, a falinaptáron a szokásos ellenőrzés előre bejelölve. Hogy erőt merítsek Varlam Salamovra gondolok, hátradőlök az ágyamon: otthon vagyok.
Egyszer hallottam egy történetet a terroristáról és a hívőkről; amikor teljes volt a gyülekezet sí maszkos alak lépett az oltárhoz. Ahogy kibiztosította a géppisztolyt megkérdezte a híveket — ki az, aki kész meghalni Istenért? — erre sikítva kirohantak a hívek a templomból. Csak hárman maradtak a bolond, a megszállott és a rendíthetetlen. Erre a pap levette a maszkot és mosolyogva köszöntötte a hívet — Igazak vagytok, rátok van szükségem; most, hogy megszabadultunk a képmutatóktól kezdhetjük a szertartást. Mostanában, ha eszembe jut, egyre jobban tetszik ez a történet.
Ellentmondásos módon az élet úgy telik meg értelemmel, ahogyan elfogy: a bőrünkre megy ki ez a játék. Valamiért fel kell áldozni magunkat és az életért, egyéni törekvéseinkért és vágyainkért (amiket milliók osztanak) ugyan annyira értelmetlen elkövetni ezt az áldozatot, mint a közösségért, ami csak a hozzá való viszonyunkban jutalmaz vagy büntet. Valami mindig hiányozni fog az egyenletből; és addig, amíg nem tanuljuk meg eldobni az egyenleteket, ez mindig is hiányoz is fog— utat engedve a panasznak, ami annak az embernek a sajátja, aki mindig egy körben tapossa magának az utat. A kör átmérője nem számít, csak a kiugrás lehetősége, illetve lehetetlensége. Kiugrani csak az képes akinek nem kell a kábítószer: a segédlet, az ideológia, a jó tanács (valójában társadalmi kényszer), aki a legnagyobb áldozatot, élete áldozatát valójában magáért hozza meg...
Mostanában különös órákban kelek. A kávépor vastagon szárad a bögrém szélén: mundus est fabula — a történeteket írni és olvasni kell, mert minden egy történet, ezért írok, olvasok, és iszom a lehűlt ital maradékát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése