Amszterdam

Úgy tetszik, időtlen idők óta nem történik semmi a mocsaras tájon. A folyó az ár-apály ciklusoknak megfelelően kiönt hideg medréből, hogy aztán ragacsossá áztatott mezőket, egy feláztatott tájat hátrahagyva visszahúzódjon állandó otthonába. Nyolcszáz éve történt: az eseménytelen életű apró faluban elállták a víz sodrását, gátat emeltek a folyón. Erről a nevezetességről, az Amszter folyón épült gátról lett ismert a település, amit, hogy megkülönböztessék a mocsaras síkság többi tanyájától és falucskájától Amszterdamnak kezdtek hívni. Szürrealitás érzetét keltve vasbeton szocreál emlékmű nyúlik a sötét éjszakai égbolt felé. Aranyszínűre világított lombtalan fák elhanyagolt ékszerekként állnak a folyton mozgó tömegben. Körbenézve a Damsplatzon, a régi gát helyén épült téren távoli mesének tűnik az elemekkel vívott küzdelem, a nélkülözés és maga a történelem is. Pedig egykor minden itt kezdődött, sétáink is rendre ide kanyarodtak vissza és kezdődtek elölről újra és újra. Két hete meglátogatott Dávid és B, együtt néztuk meg a gátról elnevezett várost.

Ahogy csöndesen, néha meg-megrándulva és billenve, mintsem döcögve és zakatolva megindul kétemeletes szerelvényünk az Utrecht Centralról, az ablakon fokozatosan szakadnak le a táj jellegzetes elemei. Egyben a röhögéstől a számból kiforduló és centiről centire az állam csúcsáig haladó fagylaltmaradék egy langyos mosolyt sajtolt ki a velem szemben utazó savanyú képű hollandusból. A régi polgári építészetet távolról utánzó sorházakat és telepeket a töltés mindkét oldalán Lagewight, az utrechti ipartelep lerakatai, gyártelepei és raktárai követik. Nyugatról az ipartelep hulladékát egy utolsó lakónegyed szemete váltja fel. A földszintes házak és a szeméttel telezsúfolt udvaraik már az erdővel (mert itt annak tűnik a csatorna mellett elterülő kéttucatnyi fenyő) határosak. A sötétzöld mezőkön fehér pamacsként nagyobb csoportokban birkák, elszórtan tanyaházak állnak. Kellemes látvány, de nem tart sokáig, pár perc és a vasutat párhuzamosan követő csatorna mellett megjelennek az első lakótelepi házak. Aztán telepeket alkotnak az első kisméretűre tervezett, és láthatóan a szegényebbek lakta házak. Újabb etnikai gettók után a kabin mindkét oldalába vágott ablakokat egyszerre üvegfalak, jellegtelenül dülöngélő irodaházak tömött sorai takarják el. Balra az üveg-, és vasszerkezetű posztmodern lakóház akadályozza a kilátást az agglomerációra — egyben engedve bepillantást a több száz átlátszó lakásba. Szürke fény, kavargó tömeg és art-deco vasszerkezet Amszterdam, amikor hangtalan fékezés után megáll a szerelvény.

Nehezen áll össze a kép, a várost sűrűn tagolják a csatornák, utcái sokszor mintha önmagukba kanyarodnának, véget nem érő körökbe vezetve a látogatót. Több ilyen kör, a Mózes és Áron templom szürke falai, a bolhapiac giccsporcelánjai, a beszívott hippik által táncolás közben fújt méteres óriásbuborékok és egy homoerotikára kiélezett sex shop után lépünk a fagyos Damsplatzra. Öt emeletes patríciusház, egykor kereskedőházak, ma bankok. NYSE, Euronext, pénz. A függöny nélküli kirakaton keresztül látszanak a számítógépek, a monitorokon késleltetés nélkül frissülnek az árfolyamindexek. Itt mesének tűnik minden; az ősidők óta lakott termékeny síkság, az élelmes parasztok, akik eltorlaszolták a folyót és meggazdagodtak a gabonából. Évszázados nyugtalanság, a terjeszkedés, és az ebből fakadó elégedetlenség hullámai, lázongások, protestáló mozgalmak. Mert most minden van, ezért semmi nem számít. Sör, kábítószer és bordély negyed. Hamburger és Hamid Halal falatozója. Csak éppen mosdó mintha csak egyetlen egy lenne a környéken. A De Bijenkorf bevásárlóközpont Luxe toalettének 50 centbe kerülő megkönnyebbülése végett napjában többször állunk be a sorba, ami nagyobb, mint Tom Taylor előtti.

Hagyjátok abba, mert ez nagyon gáz — csattan ránk határozottan B. miközben belülről ráz minket a röhögés, ahogy próbáljuk elképzelni a különböző kampók, a fogódzókkal ellátott dorongok, orvosi acél csipeszek, pumpák, dugaszok és tartozékaik rendeltetéseit. Felnézek az eladóra: vékony fiatal srác, testhez simuló szado bőrdzsekiben, tarajosra zselézett hajjal. Közönyösen néz rajtunk át. Mögötte a polcon vibrátorok és felfújható testrészek egész arzenálja. — Ez nevetséges, itt ez teljesen normális, mi meg berontunk ide mutogatni meg röhögni — de B. arca is pirospozsgás. Dávid hirtelen teljesen prűdnek érzi magát, és egyet kell, hogy értsek vele. Személyiségünk gátlásain erőt véve kell folytatnunk a nézelődést. Szerencsére hamar megedződünk, és egy pár bolt után a kínálatot már pironkodás nélkül tudjuk kivesézni.

Ezek a hollandok nem értenek a múzeumrendezéshez — a hétvégén Dávidnak másodszor sikerül elmés megjegyzést tennie, ezúttal a Birodalmi Múzeumban. És másodszorra is igaza van. Porcelánedények, történelmi ereklyék, kisebb fegyver gyűjtemények és vásznak a németalföldi klasszicizmusból: mindössze egy laza inkább titkos rendszert sejtetnek. B.-t mindenekelőtt Rembrandt Éjjeli őrjárata érdekelte. A festmény egy a különböző városi egyesületeket megörökítő csoportképek közül. Érdekességét inkább megdöbbentő mérete adja: az eredeti megrendelőinek is meg kellett vágni, hogy elférjen a városháza falán. A festmény mellett a falon a mívesen kidolgozott puskák, amivel az unatkozó, tehetős polgárok jártak célba lőni. Ilyen volt a világ. Ma Vermeer és Rembrant által inspirált tollak, ceruzák, de kalóz szett is várja a kultúr-vásárlókat a múzeum shopban —csak, hogy otthon legyen min élvezkedni.

A Rejks-, a Van Ghogh- és az anti-amerikai üzenettel végződő kínzóeszköz múzeum, a városi tárlat, a padláson megbúvó titkos templom és a vörös lámpás negyed szexmúzeumának nézhetetlenül fárasztó 60-as évekbeli pornó rajzfilmjei után világossá vált, hogy a kábulat a várost más pólusokból járja át. A hely hangulatától függ, hogy éppen felpörgetett elektronikus zenére ordibálva, vagy a tradicionális arab zenét hallgatva szedálva heverészve árulják a füvet és a hasist, amivel eredetileg a legendás bérgyilkosok, a Hassasinok, akiket Saladin sem volt képes legyőzni, semlegesítették a lelkiismeretüket. A pultok mögött vérszegény, beesett arcok mutatnak a narkotikumok étlapjára, amin a különböző szerek mellett a hatásuk is fel van tüntetve. Lehet válogatni.

A várost a csatornáin körüljáró hajótúráján kötelező a részvétel. A varázslatos kanálisok, a hidacskák és a patrícius házak kihagyhatatlan háromnegyed órás műsora után rá kellett jönnünk, hogy nem az építészete miatt vált turista mágnessé a város, melynek andalító bájaként ellenpontul egészen másfajta bájak is jelen vannak. Nem sejtettem, hogy hova vezet a kis sikátor, ahol egy ember is alig fér el, mégis két sorban kígyózik a tömeg. Ahogy elfogyott mellőlem a téglafal, kirakat üvegének adta át a helyet, mely mögött ajkai nyalogatása kíséretében megtermett asszonyság kínálta a bájait. Dávid hirtelen ismét teljesen prűdnek érzi magát, és újból egyet kell, hogy értsek vele. Szerencsére ismételten hamar megedződünk. Újból és újból visszatérve a Oude Kerk, illetve a Oudezijds környékére kezdjük kiismerni a látványt. Bíbor és ibolyafényben, üvegkalitkáikban, feszülő bugyijaikban a csípőjüket tornáztató lányok közül egyik-másik annyira szép, érdemes lenne meghalni érte. Persze elég csak fizetni, hiszen itt minden, ami a kirakat mögött van, megvásárolható. Van valami a Oudezijds környékén a vízen fodrozódó neonreklámokban, az örömlányok nevetésében, ahogy B. majdnem orra bukik, mert úgy bámulta őket, a mosolyukban, ahogy visszamosolyognak. Talán a nap folyamán először őszintén. Talán csak begyakorolt őszinteséggel, ami nem árulkodik csak a profizmusról. Itt van valami őszinteség a lányok kiszolgáltatott, de mégis vad szexualitásában. A fehér hattyúkban a csatorna fekete vízén, akik este úszkálnak a foszforeszkáló utca közepén. Valami őszinteség a prostituált szemében és hazugság a városlátogató, fű- és sörszagú, kameráját mohón markolászó turisták kaján és izzadt vigyorában.