a város
Síkok, egyenesek és szögek. Nyílt terek, amelyek
úgy csatlakoznak egymásba, hogy az intimitás rejtet zegzugaival leszámoljanak.
Ez a benyomás kísér sétáinkon. Elnézve az épületeket nekem úgy tűnik, aki ebben
a nyitottságban, szinte orvosi sterilitásban nem találja meg a szépet, annak nem
fog tetszeni a város.
Aztán csalódom: csúcsdíszek között megbúvó róka és terpeszkedő béka a kovácsoltvas díszen emlékeztet, a építészetben itt is megjelenik a meghittség, a humor és úgy egyáltalán az emberi kaotikusság kifejeződése,csak máshol és máshogy kell keresni, mint egy olasz kisvárosban.
A kor idealizált szerepeiben megjelenik a nép is: polgárként, parasztként, feleségként, tudósként és művészként. De az egész túl mesterkélt, mintha atomokból állna a társadalom. Vagy rabokból, akik a saját maguk építette celláik fogja.
Sokkal jobban tetszik a régi temető. Egész kis
liget ez, mert a sírok fölé régi szokás szerint fákat ültettek. M. egy
történetet is mesélt nekem erről a különös helyről. Egy alkalommal, amikor M. buli
után haza indult barátaival, úgy döntöttek átvágnak a temetőn. Már pirkadt, de
az erős ködtől alig lehetett látni az utat, amin haladtak. félúton járhattak a
temetőben, amikor mind a hárman csilingelést hallottak. Azt hitték, hogy csak
képzelődnek, de ez nem lehet, mert mind
a hárman hallották: mintha környező fákra erősített harangokkal játszana a
szél. A fákon nem voltak harangok, de a sírokba, amiket régen építettek,
korabeli szokás szerint harangokat szereltek, amit, ha felébred a tetszhalott,
meghúzva jelezhette orvosai potenciálisan fatális tévedését. Legfeljebb ezek
csilingelését halhatták. Csakhogy azon hajnalon nem fújt a szél.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése