1.
A sarkon egy öregasszony hever, kezében a reklámszatyor füle
gondosan ujjai közé fonva. A szatyor szétterülve fekszik a földön, közben a zacskós
tej csücskéből lassan szivárog a fehér nedű. A lábai előtt álló lányka halálra
vált arcára mosolyt festettek a reggeli matinén. Boldognak álcázták: nevető
bohócot csináltak belőle. Az anyukája aggódva tárcsázza a mentőket. Legalább ez
a néni, aki itt fekszik az utca nyákos macskakövein, szétterült
reklámszatyorral a kezében, legalább ő még él — gondolom magamban, ahogy a vízszintesen
kaszáló szempárba nézek.
2.
Úgy nézek rá, ahogy rutinszerűen pillant a járókelő a
kirakatba meggyőződni arról, hogy még mindig itt van. Meggyőződni arról, hogy
legalább egy tükörképet képes megjelentethetni, egy múlandó lenyomatát annak a
pusztuló hús és zsírtömegnek, ami az ember. Hogy legalább ekkora befolyása van
erre a világra. Csakhogy a körúton az üvegesek éppen a kirakat tábláit cserélik.
A város ezen az ütőerén, ahol a pusztulás meszesedéseiként sorra nyílnak a használtruhások
és a százforintos didi klubok — az ablak amúgy is üres keretté változott.
3.
„Hogy jutottunk el idáig” — ez az örök kérdés, ami minduntalan
eszembe jut hacsak az utcára lépek. Én vádlom önt, jutnak eszembe Zola szavai.
Mert jó lenne már vagdalózni, úgy igaziból harcolni valakivel. De mindez csupán
egy naiv serdülő vádaskodása lehet, aki ingatag érzelmi élete miatt még hihet
egy objektív, ember feletti igazság létezésében. Mintha lenne más igazság az
élet igazságán kívül; más igazságtalanság az élet igazságtalanságán kívül. Hit
az igazságban és annak ismeretében: ez a fiatalság sajátságos keresztje, amit a
gyerek halálának félreérthetetlen jeleként a felnőttkor küszöbén a földbe kell állítani.
Az objektív igazságba vetett hit csak addig terjeszkedhet ameddig ez a
vészjósló keresztfa megálljt nem parancsol a bennünk lakó örök gyermeknek. Hogyan
is juthattunk el idáig? A válasz talán már nem is számít.
4.
Mert a legősibb kérdés mégis csak az, hogy mi lesz
akkor, ha az ég, az a boltozat, ami alatt ülünk, egyszer a fejünkre szakad. Lesz-e
akkor végső igazság, és ha igen, akkor milyen ítéletet kap az ember. Hogy
számít-e igazán a tükörkép, a másik szeme, a kihunyásra ítéltetett kirakat,
amiben a másikat, a másikon keresztül saját töredékeinek látjuk. Elnézem az
üvegeseket, az elgázolt öregasszonyt, aki talán mégsem érelmeszesedésben fog
elpusztulni, és a mosolygósra pingált gyereket, akit éppen most traumatizál a
sokkos öregasszony. Mindeközben a saját esélyeimet latolgatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése