Érkezés a szárdok szigetére

A napszemüveges férfi elveszi a csomagomat — Csak önre várnak. Kérem arra menjen uram. — a hátam mögött szúrós arccal elmaradó biztonságiak egymás után szólnak rádióikba: „Igen most érkezett. Jó, zárhatják a folyosót.” A sofőröm megbízható alaknak tűnik, csak azt nem értem miért kellett egy egész buszt a rendelkezésemre bocsátaniuk… Bekanyarodunk a parkoló repülőhöz, ahol már minden készen áll. Mosolyogva sietek fel a lépcsőn, ahol szintén mosolygós utaskísérők fogadnak. Még egy kis papírmunka a pilótafülkében aztán légmentesen szigetelik az utasteret és indulunk. Igaz, hogy ez nem a magán Bombardier járatom; sajnos a pilótával, a másodpilótával, a légi utas kísérőkkel együtt egy tömött wizzair gépet várakoztattam.

A személyzet kérdésre, hogy mi tartott ennyi ideig némileg zavarba is jövök: a gőzölgő kávé aromája túl eleven emlék egy hihető hazugsághoz. Semmi baj, a felhők fellett minden nyugodt kényelem — és a húszfokos felszállási szög, a csűrőkormány, az áramlásrontók és a fékszárnyak megszokott játéka. Az út az alattunk kilenc kilométerrel kanyargó Canale Grand felett és az Alpok mellett vezet Pisáig. Pisától átszállással tovább Caglariba. Az emelkedő gép dübörgő hajtóművei alatt egy távolodó, szikrázó tükör a Tirrén-tenger, elmaradó zöld vonal a kontinens. Szardínián a benvenuto feketém után Caglari—Sassari újabb három óra autóval. Legalább Fabio kocsija bírta az utat, ahogy a volt autóversenyző 140-el hasít a hegyekkel övezett, sötétedő úton.

Másnap a motor már totálkárosan áll, kocsi az árokban, mi meg félúton Sassari és Olbia között I.-vel stoppoltunk az olasz gyorsforgalmin. A távolból kecskenyáj kolompjai szűrődtek át a ligetes táj dombjai felett. Itt tényleg nem számít semmi: szívesen várakozom…

Pár napja az ovális ablakok túloldalán ismét elmaradt a városom megszokott képe az ismerős terekkel, utcákkal, kávézókkal és kocsmákkal. Pár napja érkeztem a szárdok szigetére, ahol a lakosság sok szép régi szokást őriz, így többek között „élő hagyomány a vérbosszú”. Ahol az egészségesen burjánzó vaddisznó populáció fenyegető röfögéssel kerget el, ha közel merészkedsz a cserjéshez. Bár barátaim a vadászat heves ellenzőjének ismernek, ez röfögés elég volt ahhoz, hogy egy jól olajozott winchestert kívánjak a vállamra…

A kelleténél fehérebb a bőröm, nem kiabálok, ha mondani szeretnék valamit, és akkor is igyekszem nyugodt maradni, ha feldühítenek. Nem biztos, hogy könnyű lesz beilleszkedni. De már ez sem érdekel. Valahol olvastam, hogy a szigeten sokáig több istent féltek. Én maradok minden felelőtlen csavargó igazi védelmezője, Fortuna tisztelője. És várom, hogy fürödni lehessen a tengerben.

*