Dachau

Tátott szájú és mosolygós emberek fotózzák egymást a kitárt vaskapu ikonikus feliratával: hirtelen az a benyomásom támad, hogy a München széli kisvárosban Disneyland kapuiban állok. Megint az az émelyítő érzés lesz úrrá rajtam: felpuffadt lábával ismét a halál hideg arcát tapossa egy elkényelmesedett kor. Barátom és egyben kísérőm, M is jóval azután lesz úrrá a haragján, hogy utunk már mélyen a koncentrációs tábor területére vezettet.

Konzentrationslager Dachau – egy abszurd élmény

Samuel Beckett Godot-ra várva jut folyton az eszembe ahogy minden lépésünknél megcsikordul a cipőnk alatt a szürke murva. Hideg idő volt, szürke volt az ég, és szürke a murva is, a távolban alacsony kőkerítésnek tűntek a tábor méteres betonfalai, itt ahol egykor őrök és foglyok élték mindennapjaikat, mindennapjaikat, amit az ember totális irányítását célul tűző rendszer épített fel. Lehet, ez azzal van összefüggésben, hogy nagyon büszke a nemzeti hovatartozására, de barátom, M nem igazán akart elhozni erre a helyre. Folyton azzal érvelt, hogy maga a tábor jelentéktelen volt a KZ-k világában. Nem szakosodott tömeggyilkosságra, ilyen csak elvétve fordult elő a tábor életében, ráadásul a kisebb táborokhoz tartozott. Ezt tudva még nyomasztóbb lett a lágerudvaron tett sétánk, úgy tűnt, az udvar nem akar véget érni. Amikor például a főépülettől gyalog tettük meg a krematóriumig vezető utat szabályosan eluntuk magunkat. Időközben természetesen elkezdtünk fecsegni: a következő kávézásunkat terveztük és előre örültünk a pörkölt kávé illatának. Ekkor nehéz kalapácsként vert mellbe a gondolat, Jorge Semprúnnál olvastam, magam most tapasztaltam először: ez a mi sétánk a barakkok helyén és ez egész népirtás, ideológiai alapú genocídium teljesen abszurd. Mert az ember, bárhogy is bánnak vele, bármit tapasztal mindig is megőrzi emberi mivoltának alappilléreit – italról, ételről, barátságról és szerelemről álmodik. Azon az érthetetlenül hosszú sétán mi épp úgy álmodoztunk, mint több évtizeddel ennek előtte, az elnyűtt egyenruhát viselő foglyok álmodoztak. Az alapvetően hasonló céljaink és vágyaink által egy közösséget alkotunk, ami úgy tűnik, időn és téren keresztül végérvényes összeköt minden embert. Az egészben, pedig azt hat abszurdnak, hogy ez az érzet, a közösség érzése, és az emberségé abban a környezetben is létezik, úgy ma, mint hosszú évtizedekkel ezelőtt.