Utrecht

Ahogy kilépek az utcára, mindig ugyanazok a szorongató érzések kerítenek hatalmukba. Este az Oudegrachton: simára borotvált és kisminkelt arcok. Bulizó fiatalok, puha kényelem a ruha és a ránctalan bőr feszessége, öröm: a negyvenes férfi huszonéves barátnővel. Kicsit ugyanazt csinálják, mint mi otthon, csak mégis másképp. Ez elvégre egy másik ország. Az Északi-tenger fagyos hullámaié, Beatrix királynőé, a boltban vett kábítószeré, a konzumerizmusé és most az enyém is.

Utrecht, ahogy a helyiek hívják ütrehht (ha sikerült helyesen kimondanod a hosszú h-t az, helyettesít egy alapos orrfújást), Hollandia közlekedési csomópontja. Viszonylag kevés, alig háromszázezer ember lakik itt, ehhez képest hatalmas mozgás van a városban. Van minden. Pénz nélkül nincsen. Hétvégenként van egyfajta megszállottság a levegőben. El kell költeni azt, ami héten felhalmozódott. És félreértés ne essék: egyes utcák teljesen eldugulnak az embertömegtől.

Még viszonylag kevés hollandust ismerek, de józan embereknek tűnnek, akik nappal ugyanolyan keményen dolgoznak, ahogy a hétvégén buliznak. Akik minden esetben érthetően és udvariasan viselkednek. A nyelvük, melyet valahányszor megpróbálok beszélni, kitisztítja a takonycsatornámat, elsajátítását pár gyanútlan próbálkozás után feladtam. Hhhúdmórhen! 

"Megyek a kávézóba drágám. Kérsz valamilyen kábítószert?" - igen, ebben az országban ez egy teljesen természetes kérdés. Mint ahogy az is, hogy a kávézók szeparéiban, a diszkréciót az élvezet elé helyezve szívnak. Aki a törvényt megszegve mégis rágyújt az utcán, az jobban teszi, ha stikában pöfékel. Ez a társadalom az engedélyezéssel a füvezést az alkoholfogyasztással tette egyenlő, szégyenletes élvezetté. Két véglet: a barbár és a steril hedonizmus. Mert igaziból ez ugyanannyira nevetséges, mint Budapesten, amikor minden hónap első (fizetésnap utáni) hétvégéjén hányáslében állnak a utcák.

Érdekes szokás erre, hogy az ablakokba hagyományosan nem raknak függönyt. Ez a tardíció, főleg a belváros kanyargós utcáin, ahol gyakorlatilag minden lakásba be lehet látni, máig él. Érdekes látványt nyújt a kíváncsi látogatónak, ahogy Jürgen nézi a meccset. Carinja és Janssen vacsorához terít. Ez a tisztaság szimbóluma: a lakóknak nincs mit rejtegetniük a közösség elől, egyenes, tiszta emberek. És igen, megint egy felborult mérlegről van szó; arról, hogy léteznek olyan arrogáns és gátlástalan emberek, akik annyira messzire mennek, hogy az önelégült  hivalkodásukat nem átallják erénynek beállítani. Érdekes, hogy a külvárosban, ahol nincsenek aranyozott csillárok, lakkozott mestergerendák és több ezer kötetre rúgó házi könyvtárak, ott veszélyesen elburjánzanak a  függönnyel takart szobák - szimbólumai az egyenesen felvállalt tökéletlenségnek.

Múltkor az Amsterdamsestraat szurinámi, török, dél-afrikai, ABC szigeteki  és egyéb bevándorlók boltjai között sétáltam végig. Itt találtam meg első és munkája alapján állandó helyi fodrászomat. Hasszan szép munkát végzett. Tudta, hogy budapesti vagyok, és bár nem beszélek arabul, annyit megértettem, hogy izrelinek hívnak. Salammal köszöntem meg a munkáját és a jutalomkávémat. 

Az Oudegrachton este az éttermek és a kávézók neonfényei tükröződnek a csatorna fekete vizén. Részeg biciklisták kerülgetik egymást, és csoportokban érkeznek az éneklő diákok. Ha kilépek az utcára, minduntalan felteszem magamnak a kérdést, hogy mit keresek ebben a városban, egyáltalán országban. Néha kemény. De legalább ismét bele tudok nézni a tükörképem szemébe.